„Elengedhetetlen, hogy a partnerrel együtt égjünk”
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2022.08.06. 11:30 | Frissítve: 2022.08.08. 08:18
Debrecen – Visszajelzésfüggő vagyok erős megfelelési kényszerrel – vallja a színésznő, aki szeret adni, de kapni is, és jól érzi magát a Csokonai társulatában. Interjú.
„Iszonyú szeretetéhes vagyok. A színpad arra jó, hogy adhatok, ugyanakkor biztonságérzet is.” Három évvel ezelőtt mondta ezt a Csokonai Színház művésze, Wessely Zsófia.
Dehir: Ma is így gondolja?
Wessely Zsófia: Kicsit módosítanék: a színház arra jó, hogy adhatok, és ezáltal én is kapok. Akkor érzem magam fontosnak, ha valami olyasmit hozok létre, amivel, ha csak egy pillanatra is, de segítek az embereken. Ez a magánéletemre is igaz. Lélekgyógyítók lehetünk egy gondolat elültetésével is. Elképzelem a nézőt, ahogy visszagondol egy drámai helyzetre, és abból építkezik. Persze ezek nem mérhető dolgok és nem leválaszthatóak a játszott darab progresszivitásáról.
Kettőt emelnék ki, ami színházi szempontból nagyon fontos volt az utóbbi időben: Pass Andrea Fináléját és a Kimondhatatlant.
Dehir: Mielőtt rátérnénk a szerepeire, kicsit kanyarodjunk vissza a válasza első feléhez. A színházi létezésében úgy tűnik, nagyon fontos az, hogy adjon. Erről az oldalról nézve a bemutatott darabon van a hangsúly. A próbafolyamatot, ami egy hosszadalmas időszak, hogy éli meg?
Wessely Zsófia: Végig ez a lelki vonal vezényel. Azon aggodalmaskodom, hogy mi fog átjönni a darabból. Mi az, amit ebből a néző hazavisz, miként tudnánk még erősebbé tenni az adott jelenetet. Ezért folyton monitorozom a próbát, és a kollégákat is. Egyszerre érzem magam ösztönösnek, ugyanakkor tudatosnak is a megoldásokban, és ennek hangot is adok.
Dehir: Zavarja, ha ez nem tűnik zökkenőmentesnek?
Wessely Zsófia: Jaj, nagyon. Akkor magamban fortyogok, mert tudom, hogy hol a határ. Nem én vagyok a rendező.
Dehir: Konfliktusba is keveredik?
Wessely Zsófia: Igen, de igyekszem mindig megtalálni a közös hangot, miközben erőszakos is tudok lenni annyiban, hogy mindenképp meg szeretném győzni a többieket az ötletemről. Persze olyan is van, amikor meggyőznek az ellenkezőjéről vagy leállítanak. De én is
nyitott vagyok minden külső tanácsra, sőt szomjazom arra, hogy a kollégák nekem is elmondják a véleményüket egy adott szituációról vagy kifejezetten a játékomról.
Nagyon fontos számomra a visszajelzésük, mert nem látom magam kívülről. És én is nagy szeretettel segítek azoknak, akik az én álláspontomra kíváncsiak.
Dehir: Három éve szerződött a Csokonai Színházba. Játszott a Bonnie & Clyde-ban, az Augusztus Oklahomában című komédiában, az Őszintén szólvában, az unferlédiben, a Fináléban, és a Kimondhatatlan tantermi előadásban. Hogyan viszonyult ezekhez a darabokhoz? Melyik mit adott?
Wessely Zsófia: Tudom, hogy ez nyálas, de mindegyik adott hozzám szakmailag. Új rendezőkkel, új oldalaimat ismerhettem meg, új szituációkat élhettem meg a kollégákkal. Ezekből építkezem. Persze az, hogy produktumként mivel vagyok elégedett, mi az én ízlésemnek megfelelő, az már más kérdés.
Dehir: Akkor nézzük így! Melyik az az előadás, ami az ízléséhez passzolt és mint produktummal is elégedett volt vele?
Wessely Zsófia: Pass Andrea Fináléja. Amiről színészileg is beszélni akarok, ha visszacsatolok a lélekgyógyításhoz, vagy ha az a kérdés merül fel, hogy hogyan tudunk egy társadalmat edukálni, akkor az ilyen darabok, mint a Finálé és a Kimondhatatlan szívügyeim lesznek. Mert reformer gondolkodásúak, és tanmeseként működnek. Olyan társadalmi kérdéseket boncolgatnak, amikre manapság nagy szükség van, és mindamellett arra intenek, hogy lassítsunk egy kicsit, gondolkozzunk el a dolgokon. Kedvelem a mondanivalójukban nagy volumenű előadásokat.
Dehir: Inkább drámaibb karaktert vitt az Őszintén szólva című vígjátékban is…
Wessely Zsófia: Inkább tragikának és intrikának vallom magam, de ez nem zárja ki a humoros megoldásokat, tálalásokat. Ha csak egy Mohácsi darabra gondolunk, akiről csak zárójelesen jegyzem meg, hogy nekem maga a rendezőisten, úgy csinál meg egy nagyon súlyos tragédiát, hogy végig nevetsz az előadás alatt. Szerintem súlyos dolgokról humorral beszélni hatásosabb és gyomorforgatóbb.
Dehir: Pass Andrea Fináléjában nagyon összetett karaktert játszik. A nézőnek az az érzése, hogy mindegyik jelenetedben újra kell formálnia magát. Hogyan épít fel egy ilyen sokszínű figurát? A színésznő és a hétköznapi Wessely Zsófia között könnyed az átkapcsolás?
Wessely Zsófia: Azt érzem, hogy minden én vagyok, mindent magamból hozok elő, és bármit csinálok, az én is lehetnék, mert tudok olyan is lenni. Úgy alakult az életem, hogy nagyon sok impulzus ér mind a mai napig. Nem unatkozom, érzelmileg nagy skálát járok be akár egy nap alatt is. Ilyen a habitusom is. Egy komplex családi csomagot cipelek. Van miből merítkeznem.
Dehir: Volt olyan szerepe, amiben nem adódott olyan élethelyzet, ami kapaszkodót jelentett volna és nehezebbnek tűnt?
Wessely Zsófia: Az unferlédi drogfüggősége, bár sajnos már volt tapasztalatom a múltban a családban találkozni hasonló esettel, de szükségét éreztem, hogy újra felelevenítsem magamban, ezért kifejezetten olyan intézetbe látogattam el, ahol
lehetőségem volt közelebbről megismerkednem olyan emberekkel, akik drogfüggőségben szenvednek.
Illetve dokumentumfilmeket néztem erről a társadalmi problémáról. A Finálé Kedves Adrienje is sok kutatómunkát igényelt: bekövettem sok embert a youtubon, hogy lássam az influenszerek világát: mi érdekli őket, hogyan beszélnek.
Dehir: Úgy fogalmaztott, hogy családi okok miatt egy napon belül is nagy érzelmi skálát jár be. Hogy éli meg ezt?
Wessely Zsófia: Magánemberként arra vágyok nyilván, hogy nyugalom legyen körülöttem, de mivel szerte ágazik a családom, és sajnos az alapproblémák nincsenek megoldva, ez egy elérhetetlen álom marad. De vannak helyek, ilyen például Debrecen is, ahol biztonságban érzem magam. Ide kicsit el tudok vonulni a gondok elől. Persze ez egy menekülés és az lenne az ideális, ha a színház ott lenne, ahol a családom, vagy fordítva. Hiszen fontos számomra, hogy törődjek velük és nekem is szükségem van rájuk.
Dehir: A színpad is ad ilyenfajta megnyugvást? Hallottunk olyan véleményt Wessely Zsófiáról hogy szinte átalakítja a színpad, nagyon erős női kisugárzása van, ízig vérig nő képét mutatja.
Wessely Zsófia: Ez nagyon jól esik. Köszönöm szépen. Kaptam már ilyen visszajelzést, és mindig feltöltött. Ezek szerint a színpad jó hatással van rám, mert a hétköznapokban tudok nagyon dromedár lenni, nem figyelek oda, hogy sikkesen járjak, vagy kihúzzam magam. De találtak meg olyan szerepek is, amiben nem a nőiességemet kellett kidomborítanom és azt is borzasztóan élvezem. Szeretek csúnya lenni, ha a karakter megkívánja.
Dehir: Köztudott, hogy kritikus önmagával szemben. Tudja értékelni, érzékelni a sikereit?
Wessely Zsófia: Apró örömöket érzek. Csak a visszajelzésekből tudok táplálkozni.
Dehir: Önmagából nem?
Wessely Zsófia: Nem. Mert az egy hazugság. Volt, hogy úgy éreztem, hogy valami sikerült és átadtam, de egy-egy visszajelzés alapján az ellenkezője volt igaz.
Dehir: De mindig nekik van igazuk?
Wessely Zsófia: De hát nekik készül! Bonyolult, hogy mitől működik valami és mitől nem. Ha csak arra gondol, hogy én egy este a legjobb energiáim szerint nyomom és azt érzem, hogy jó vagyok, de ha a partnerem nincs velem, én csinálhatok bármit, nem számít. Elengedhetetlen, hogy a partnerrel együtt égjünk. Ehhez képest a személyes sikerek nem érnek semmit, ha a jelenet nem él meg.
Dehir: Mi volt ilyen pillanatnyi jó érzés?
Wessely Zsófia: A Finálé pesti előadás „elszállt”. Úgy rezonáltunk egymásra és a nézők velünk, hogy ott valami megszületett. Boldogan jöttem haza. Azt gondoltam, hogy most értékes vagyok a világban. Vannak ilyen ritka örömök, de én alapvetően egy elképesztő elégedetlen típus vagyok. Ezt a kollégák tudják. Ostorozom magam. Visszajelzésfüggő vagyok erős megfelelési kényszerrel.
Dehir: Ki tud ebből kapcsolni?
Wessely Zsófia: Akkor vagyok boldog magánemberként, ha tudom, hogy lesznek szakmai lehetőségeim, ha tudom, hogy a helyemen vagyok. A barátom próbál puhítani rajtam, hogy nem ez a világ, nem ez az élet, ezt tudom is, de
nem működik a család a színészet nélkül és fordítva. Ha tudom, hogy van feladat, akkor minden rendben, de persze akkor is ott munkál bennem, hogy előrébb kell jutni, fejlődni.
Mondom: a mindent beborító megfelelési kényszer tombol minden mögött.
Dehir: Mit diktál ez a megfelelési kényszer? Miben kellene fejlődnie?
Wessely Zsófia: Mindenben!
Dehir: Úgy tűnik, tudatosan törekszik egy nagyon természetes játékstílusra…
Wessely Zsófia: Igen, és ez sokszor nehéz, mivel a színpadi létezés egy emelkedettebb világ, már csak azért is, mert be kell beszélni a teret és fontos, hogy a 4. sor mögött is lássák, érezzék, hogy mit akarok kifejezni. Ehhez meg kell találnom az arcom a kisebb színpadi térben és nagyszínpadon is.
Dehir: Mit talált meg itt Debrecenben a nyugalmon kívül?
Wessely Zsófia: Egy olyan közösséget, ahol boldog vagyok. És nem mellesleg a nézők szeretetét.