Egyszer csak gondol egyet és megcsinál száz fekvőtámaszt a debreceni színész
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2021.11.21. 16:00 | Frissítve: 2021.11.22. 14:43
Debrecen – Minden egyes rendezőnél újra kell tanulni járni: így látja Pálóczi Bence, aki a Csokonai Színházban a Herkules című darabban mutatkozott be. Interjú.
A dzsúdó és a baseball helyett tizenévesen a játékot választotta. Nem kellett rögös utat járnia: az Ady-gimnázium drámatagozata után elvégezte a színművészetit, majd a gyakorlati éve után, amit a Csokonai Színházban töltött, Debrecenbe szerződött. A forgatókönyvbe itt egy kis csavar kerül, mert mégsem mondhatjuk, hogy hazajött, de ennek több oka is volt, amiről Pálóczi Bence őszintén beszél. Az önmagára reflektáló színész figurájának tűnik, tudatosan építkezik. Társulati tagként először a Herkules – A kezdetek című darabban mutatkozott be. Kamaszévekről, bizonytalanságokról, félelemről és felszabadultságról beszélgettünk.
Fotók: Máthé András/Csokonai Színház
Dehir: Az Ady-gimnázium dráma tagozatára sok, eleve színészi ambíciókat dédelgető fiatal felvételizik, de jócskán akadnak olyanok is, akik csupán szívesen kipróbálnák magukat egy ilyen közegben. Melyik csoportba tartozott?
Pálóczi Bence: Hetedikes koromban túl sok lekötetlen energiám volt, nem nagyon tudtak velem mit kezdeni a szüleim. Dzsúdóztam, baseballoztam, de egyikben sem éreztem magam otthonosan. A testvérem ajánlott egy színjátszókört, ami az Ady-gimnáziumban volt, jelentkeztem és nagyon megtetszett a világa. Ezért jelentkeztem az Adyba.
Dehir: Mi fogta meg ebben a színjátszókörben?
Pálóczi Bence: Klisészerű, ha azt mondom, hogy lett egy családom, de mégis így volt. Amíg sportoltam, mindenki a teljesítményre ment, rivalizáltak, ami persze jellemző a színházra is, a felvételinél is éreztem, de alapvetően mégis játszottunk, egymás szemébe néztünk, volt kapcsolódási pont, és olyan jó közösségbe kerültem, ami sportok révén nem volt meg. Ez azért volt fontos, mert olyan gyerek voltam, akit kiközösítettek.
Dehir: Miért?
Pálóczi Bence: Alacsony voltam, ahogy az vagyok most is. Az osztálytársaim focisták voltak, és azzal kompenzáltam, hogy kicsit nagyobb hangom volt.
Dehir: Szóval tett is érte?
Pálóczi Bence: Persze, beszólogattam, mert annyira szerettem volna kitűnni, de én voltam a vicces gyerek is. Az sem volt előny, hogy iszonyú eleven voltam,
annyi beírást adtak a tanárok, hogy pótlapokat kellett betenni az ellenőrzőmbe. Semmi nem volt elég.
Akkor még nem akartam színész lenni, csak később jöttem rá, hogy a játék által jól lehet ezeket az energiákat kamatoztatni. A szüleim is rájöttek, hogy nem a dzsúdóban rejlik a megoldás.
Dehir: Az önmagával szemben támasztott elégedetlenségekre, bizonytalanságaira is vigaszt jelentett a játék?
Pálóczi Bence: Inkább elfeledtette. A baseballban nem lehettem dobó, mert ahhoz kicsi voltam. Itt ez annyira nem számított.
Dehir: A drámatagozat később megerősítette a döntésében?
Pálóczi Bence: Igen, mert nagyon jó közeg volt, de mielőtt felvettek volna, bekerültem a színházba a Valahol Európában darabba, és abban rengeteg adys volt. Őket látva egyértelmű volt, hogy oda kell felvételiznem.
Dehir: Milyen volt nyolcadikosként becsöppenni a színház kulisszái mögé? Előtte járt színházba nézőként?
Pálóczi Bence: Rendszeresen nem. Kiskoromban kétszer láttam a Pán Pétert, meg A Pál utcai fiúkat, ami nagyon elvarázsolt.
Dehir: De annyira nem, hogy mást is megnézzen, vagy kérje, hogy vigyék színházba?
Pálóczi Bence: Behúzott, de nem lettem a rajongója.
Dehir: Így került be a musicalbe, ahol belekóstolhatott, milyen a drámatagozatosok élete? Hogy élte meg?
Pálóczi Bence: Az egész miliője fogott meg: az amatőr világ után a profizmus. Emlékszem, fényűzőnek, gigantikusnak tűnt, minden nagyban történt, a rendező szavánál nem volt fontosabb, és mindent elárasztott a fény. Ezek voltak a benyomásaim. Csodálkoztam, hogy ha én ebbe a világba szeretnék tartozni, az ide kulminál? Ez lehetek? Amúgy ez egy szakma? És akinek ez az élete, az még pénzt is kap ezért? Van, aki úgy él, hogy bejön ide és csak játszik? Elképesztő könnyednek tűnt akkor! Aztán még ott, a Valahol Európában próbafolyamata alatt rájöttem, hogy ez egy kemény munka, nemcsak a színészeknek, hanem az adysoknak is. Tudj beszélni, táncolni, énekelni, figyelj a testedre. Ezért próbáltam az egyetemen ezt a sokszínűséget fejleszteni magamban és most, hogy tanítok az Adyban, erről a diákoknak is sokat beszélek.
Dehir: Ha öt évvel ezelőtt azt mondják, hogy a Csokonaiban próbál Kaméliás hölgyet Sardar Tagirovsky rendezővel, Ráckevei Annával, az egy ideális kép ennyi évesen, vagy már a Broadway utcáin kellene sétálnia?
Pálóczi Bence: Az első kép tökéletes. Az egyetemre elég határozottan érkeznek az emberek, aztán azt kapják évekig, hogy mit nem tudnak. Ad azért ez némi bizonytalanságot, nálam konkrétan azt az érzést, hogy semmit nem tudok. Ezért sem baj ez a lassú építkezés. Most ugrik be egy-egy próbán, hogy ezt is tanultam, azt is tudom, és kísérletezgetek. Nem vagyok karrierista, de azt érzem, hogy életem melyik szakaszában milyen stációkat kellene meglépnem. Ez most egy jó állomás, mert olyan feladatokat kapok, amik jól építkeznek.
Itt ismertem meg Keszég Lászlót, aki a debreceni munkánk után Budapesten is adott nekem egy szerepet. Ígéretesek az évad munkái is, ha a járvány engedi az évad végén egy vígjátékban is kipróbálhatom magam.
Dehir: Ezek szerint már vannak kapaszkodói a játékban, fiókok, amiket ki tud húzni…
Pálóczi Bence: Vannak, de az alázat meg épp azért kell, hogy ne ugyanazokat a fiókokat nyitogassam. Ilyen szempontból Sardar Tagirovsky egy hasznos mélyvíz. A színészetben épp az a legnehezebb, mindig újra kell tanulni. Zajlik egy próbafolyamat, amelyben működnek dolgok, egy másikban pedig már nem. Minden egyes rendezőnél újra kell tanulni járni. Nullpontokra kell visszamenni a már megtapasztalt háttértudással.
Dehir: Ha azt mondom, hogy játék, mi jut eszébe elsőként?
Pálóczi Bence: A félelem. Szinte mindig hasonló a forgatókönyv. A kaméliást, amit nemsokára újra próbálunk, én kezdem. Számtalan monológ van benne, egyedül állok kint a nézőkkel szemben, és el kell kezdenem a semmiből egy energikus figurát. Ahogy hallgattam Sardart, csak azt hajtogattam magamban, hogy nyugi, még van idő, de ahogy magyarázott, teljesen feloldódtam. Ezt a kettősséget szeretem a játékban: a félelem és a felszabadultság elegyét. Igazából ez vesz minket körbe: a jövőt nem tudjuk sosem, mégis bele kell sétálnunk. Utólag jövünk csak rá, hogy ez milyen jó pillanat volt! Félünk a hullámvasúttól, de óriási energiákat tud felszabadítani. A játék elejétől mindig megijedek, utána meg olyan jó csinálni.
Dehir: Akkor másodjára a felszabadultság jut eszébe?
Pálóczi Bence: Igen. Valahol olvastam, hogy a félelem szüli azt, amitől félünk.
Dehir: A játék révén is szembe mer nézni a félelmeivel?
Pálóczi Bence: Sokszor, aztán el is száll a félelem.
Dehir: Megmaradt valami a sportból az életében? Mivel kapcsol ki a munkából?
Pálóczi Bence: Sokat futok, felveszem a futócipőm és kirohanok a világból, de a mozgás úgy is jelen van, hogy egyszer csak gondolok egyet és megcsinálok száz fekvőtámaszt. A mozgás levezet, megnyugtat. Sokat biciklizek, sétálok és rengeteg zenét hallgatok. Mondhatnám az olvasást is, de az nálam nem vezeti le a színészenergiákat.
Dehir: Milyen zenéket hallgat?
Pálóczi Bence: Mindent. Nekem nem jön be az, ha valaki azt mondja, hogy jaj, nincs stílusod és így nem vagy egyéniség. Megkeresem a hangulathoz való zenét. Ha tréning van, akkor rapet, ha gondolkozom valamin, akkor indie-t. Van egy csomó listám és abból csemegézek.
Van emlékek alapján összeállított listám is: tudom, hogy ha az elején lévő számot meghallgatom, amit még az egyetemen 2018-ban táncórán mentettem el, milyen hangulat száll majd meg.
Ez a listám azt mutatja, hogy milyen hangulatban voltam életem bizonyos korszakaiban. A Keszég-féle Don Carlos próbán használtam is, amikor bizonyos emlékekből kellett táplálkoznom: elolvastam üzeneteket a volt kapcsolatomból vagy meghallgattam azokat a zenéket, amiket ahhoz az időszakhoz kötöttem és hozta az érzéseket.
Dehir: Már itthon van újra Debrecenben?
Pálóczi Bence: Volt egy hosszú kapcsolatom, és úgy nézett ki, megállapodunk itt Debrecenben, végül elváltak útjaink, és most Budapesten lakom.
Dehir: Bánatában inkább el innen?
Pálóczi Bence: Bánatomban Madridig szaladtam, aztán jött a Keszég-féle munka, és még egy a Színművészetin, egyre több feladat Budapesten, így ott is van egy bázisom. Nagyon szeretem ezt a kettősséget, itt a munka van és a szüleim, egy kis nosztalgia, Pest pedig kell a felnőtt életemhez.
Dehir: Ennyire el tudják vinni az érzelmei?
Pálóczi Bence: Mondták rám, hogy ösztönlény vagyok, de én ezt cáfolnám: inkább megélem az érzelmeimet. Jobban követem, mint az eszemet. Tudok hinni egy érzésben, és ha hamisnak bizonyul és belebukok, azt az érzést is tudom vállalni. Képes vagyok megélni a mélységeit is. Ha megélem a szélsőségeket, könnyebb, mert van tudásom arról, milyen, amikor nagyon rosszul vagyok, és milyen, ha nagyon fent. Talán jobban átlátom magam, hogy ki is vagyok. De a józan ész is ott van bennem valahol. Szerencsére mindig jókor kapcsol be.