Egyéjszakás kaland: és akkor mi van, ha csak szerelem van, szex nincsen?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.07.08. 11:33 | Frissítve: 2012.07.09. 09:35
Kevés nézhető romantikus film születik. Az idei nyár slágere félig francia, félig amerikai: 93 perces mese szerelemről és szexről.
A romantikus filmek igazi világa a nyár. A műfaj jellegéből adódóan azonban valóban jó romantikus film pontosan olyan kevés születik, mint igazán szellemes és eredeti vígjáték. Attól, hogy egy mozi csöpög az érzelmes közhelyektől, még romantikus sem feltétlenül lesz, nemhogy jó. Mint ahogyan az is csak korlátozott mértékig vicces (már ha az), ha más filmek elferdített jeleneteire ismerhet a néző egy filmben, vagy poénok helyett dolby digital szellentések repesztik a dobhártyáját.
A mezőny tehát eredendően elég gyér, és még tovább apad, ha a két műfajt szeretnénk ötvözni. Nem véletlen talán, hogy az idei nyár egyik legjobb romantikus filmje egyáltalán nem akar vígjáték lenni, emellett pedig még csak ideinek sem mondható. A tegnap éjjel (Last Night) című amerikai-francia film ugyanis 2010-es.
A rendező Massy Tadjedin olyan témához nyúlt, amiben semmi eredetiség nincsen, kellően izgalmas azonban. Van benne szerelem, szex, konfliktus, öröm, bánat. Az egyéjszakás kalandok világába kalauzolja a nézőket, ám ezt mértékletesen teszi, nem tolja ki a határokat, nem húzza, nem nyújtja a filmet, megmarad a szimplán másfél órás terjedelemnél. Nem is tehet mást, hiszen a Tegnap éjjel tulajdonképpen egy kamaradarab, kétszer két szereplőre írva. Csak éppen itt vannak valódi díszletek és hátterek, feltűnik néhány mellékszereplő (még kutya is!) – ám a fő csapást mégis egy dupla randi jelenti.
A New Yorkban élő Michael (Sam Worthington) és Joanna (Keira Knightley) boldog pár. Sikeresek a munkában és a magánéletükben. Ám egy buliban Joanna arra figyel fel, hogy Michael (szerinte) feltűnően vonzódik kolléganőjéhez, Laurához (Eva Mendes). Akivel korábban kiküldetésen is járt, csak éppen otthon nem különösebben részletezte, mennyire csinos nő is ez a Laura. Joanna ezért a buli után cirkuszt csinál, és Michael így elég rossz érzésekkel indul másnap reggel újabb üzleti útra – ahol útitársai között egyébként (hogy, hogy nem...) Laura is ott lesz. Ahogy ez lenni szokott az életben, ilyenkor lép be a történetbe a véletlen. Joanna, aki író (vagy az szeretne lenni...) leszalad egy kávéért, és az utcán szó szerint beleboltik Alexbe (Guillaume Canet) – aki több, mint egyszerű régi barát. Perzselő szenvedély dúlt köztük egykor Párizsban, még Michael előtt – ám erről valahogy Joanna sem mesélt túl sokat senkinek. (Nagyjából úgy, ahogy Michael sem említette, hogy Laura különben egy dögös nő.) Szó szót követ, este Alex és Joanna összefutnak egy étteremben, Michael pedig – mint kiderül – újra közel kerül Laurához egy szálloda fürdőmedencéjében.
A film egyszerű, de logikus kérdéseket vizsgál, és meglehetősen hihetően, túlzás nélkül hitelesen teszi. Ebben a helyzetben mi és miért történik a párok között? Nosztalgia, bosszú, szerelem, testi vágy? Lefeküdni valakivel már megcsalás? Vagy csak akkor, ha érzelmi kötelék is kialakul? És akkor mi van, ha szerelem van, szex viszont nincsen? Esetleg: lehet-e szerelmesnek lenni egyszerre két emberbe? Mennyiben ura bárki a saját életének, a saját érzelmeinek? S ha történik valami, akkor mi lesz a folytatás? Újra megtörténik, vagy vége lesz? S ha csak egyetlen éjszakáról van szó, az tartozik-e másra? Tartozik-e a férj szerelmes éjszakája a feleségére? Vagy a feleség lelkében dúló érzelmi vihar a férjére? El kell-e mondani másnap, mi történt, ha nincs folytatás? (S persze, valóban kérdés: van-e vagy lesz-e folytatás.)
Massy Tadjedin olyan témához nyúlt, ami a maga módján átlagos és közönséges, amiről bárkinek lehet tapasztalata, véleménye, elképzelése, ítélete. Simán forgathatott volna rossz filmet. A csapdát, a bukás, a közhelyes giccsgyűjtemény lehetőségét azonban elkerülte. Egyszerűen azért, mert a mindenki által ismert történetet nem bonyolította túl, nem cakkozta agyon, nem húzott be extrém ötleteket és nem olyan szereplőket választott, akiket csak a filmekben lehet látni, a való világban nem is léteznek. Normális fényképezés, stabil színészi játék, egy ügyesen billegő zongoratéma a háttérben – mondhatni, ennyin múlott, hogy jó lett ez a film. Meg persze azon, amit a néző nem kapott az arcába. A rendező nem mondta meg, mit kell gondolni erről az egészről. Meghagyta ezt a közönségnek. Ott fejezte be, ott zárta le, ahonnan majd lehet róla beszélni, mit láttunk a moziban.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)