Egy délután a Modemben: kortárs asszociációk iróniával és humorral

---

Debrecen – Az ígéret földjét bejártuk, aztán feltettük a kérdést, hogy ezek-e életünk legszebb évei? Képzőművészeti utazásra indultunk a kortárs képzőművészeti központban.

---

Ha valaki ellátogat a Modembe, négy különböző tárlatot tekinthet meg: évszázadokon átívelő művészettörténeti remekekkel találkozhat a legváltozatosabb témákban, színekkel, formákkal, szemléletmódokkal, egészen a kortárs legmélyéig kalauzolják a kiállított művek. Ezek olykor felkavaróak, máskor szellemesen elgondolkodtatók, vagy épp a maguk természetes mivoltukban egy nagy százas szöget ütnek azok fejébe, akik nem készültek fel rá eléggé.

Az Impressziók című kiállítást már megcsodáltuk, a megnyitó estéjén jártunk ott Horányi Attila esztéta tárlatvezetésén. Ezt kihagyva a csütörtöki délutánon a további három tárlatot jártuk végig – mint utólag kiderült – egy egészen jó rendezőelvet követve: a harmadik emeleten kezdtem a tárlatjárást, s onnan haladtam lefelé. Aki hasonlóra adja a fejét, annak javaslom, hogy ekképp haladjon: így ugyanis egy „elmenyitó” utat jár be, a konvencionálisabb művektől indulva jut el a földszinten a legmeghökkentőbb alkotásokig. Az utat pedig videók, fényinstallációk, festmények és szobrok szegélyezik.

Az ígéret földje?

A harmadik emeleten Az ígéret földje – Videóművészet Izraelből, Izraelről című kiállítás emlékezik meg a keleti állam fennállásának 70. évfordulójára. Olyannyira, hogy több polgárháború és véres konfliktus jellemezte azóta a térséget, mint azt a hírekből is hallhattuk az elmúlt évtizedekben. A bejáratnál az ország létrejöttének legfontosabb állomásait jelölték meg időrendi sorrendben 1860-tól 2018-ig.

1882 és 1903 között volt az első komolyabb bevándorlási hullám, 1948. május 14-én pedig kikiáltották a függetlenséget.

A részletes bevezető jó alapot ad ahhoz, hogy be tudjuk fogadni a látottakat. A témák a köré a kettősség és feszültség köré szerveződnek, amelyek az országot jellemezték fennállásának egésze alatt. Az első dokumentumfilm a táj változatosságát reprezentálja: hegyek, sziklák, erdők, a bőséggel szembenálló szárazság, kopárság. Az egyik videó egy áldokumentumfilm, amely az elképzelt Gáza-csatornát promotálja: izgalmas koncepció, viszont inkább bele se néztem, tudjuk, hogy megy ez, a fals információk sokkal könnyebben rögzülnek, mint a valódiak.

Ez a film egyébként szellemes kontraszt a komoly témákat feszegető alkotások között, kicsit oldja azt a merevséget, amelyet a többi téma ad.

A természet mellett az emberi aspektus játszik fontos szerepet a tárlaton: fiatalok és idősebbek egyaránt szerepelnek a maguk problémáival, nyomasztó emlékeivel. Láthatunk egy idős holokauszt túlélőt, aki olyan felkavaró történeteket mond el (egy egyébként laza, pizzázós környezetben), hogy a szőr is feláll a néző karján. Látott olyan esetet, hogy egy terhes lányt a hasával a falnak nyomott az őr, amikor pedig fürdeni mentek, olyan szappant adtak a kezükbe, amelyet „zsidók zsírjából főztek”. Egy idős férfi a polgárháborús időkről beszélt, s a negyvenes évek végén tapasztalt üldözöttségről, míg napjainkban egy igen csinos fiatal lány mesél arról, hogy arab származása miatt olyannyira kirekesztik az izraeli társadalomból, hogy nevet kellett változtatnia, a fiúk pedig nem akarnak közeledni hozzá.

„Gáz arabnak lenni, és az is gáz, hogy nem Christie-nek hívnak, vagy nem valamilyen más európai nevem van.”

Az egész tárlat a mellé a tény mellé tesz óriási felkiáltójelet, hogy a vallási és származási okokból való megkülönböztetés milyen sok embert érint, s milyen komoly sérüléseket okoz.

A filmek mind különlegesek a maguk nemében, viszont kicsit zavaró, hogy a különböző zajok összemosódnak, s egybefolyó háttérzajjá állnak össze. A legtöbb felvételen vagy héberül, vagy más, számunkra ismeretlen nyelven szól a narráció, így érdemesebb lett volna mindegyiknél a fejhallgatós verziót alkalmazni. Emellett az utolsó terem annyira félreeső helyen van, hogy észre sem vettem volna, ha nem szól a teremőr.

A tárlat október 14-ig látogatható.

Let it be: üzenet fénnyel, arannyal, iróniával

A nyomasztó élményektől távolodva egy jóval pozitívabb, színesebb világban merülhetünk el. A Munkácsy-díjas Benczúr Emese tárlata az egyik kedvencemmé vált az elmúlt öt évben látottak közül. Annyira sok feloldható ellentét, kreativitás, szellemesség és izgalom vegyült a kiállítótér falai között, hogy alig akartam otthagyni. A művek egytől egyig annyira sok kérdést felvetnek (és meg is válaszolnak), annyi rejtett mondanivalót rejtenek az írott üzenet mellett, hogy mindegyiknél percekig el lehet ácsorogni. Persze nem egy helyben, hanem távolodva, közeledve, jobbra balra pipiskedve, ugyanis mint az értékes művek általában, mindenhonnan más arcukat mutatják. Ezekre a (fény)installációkra ez fokozottan igaz.

A legfontosabb ezeknél a műveknél az aspektus. Na meg a szabad asszociáció, az anyag, az átengedés, a saját jelentése kódolása.

A szövegek egyszerűek, lényegre törőek, szinte banálisak, s olykor összekacsintósan cinikusak a kifejezés nemes értelmében: olyan fajta angol, magyar vagy épp olasz üzenetek, amelyeket csillámlós, csillagképes telefontokokra szokás rányomni.

Ezen a tucatságon túllépve tud a művésznő friss, izgalmas jelentést adni.

Két kedvencet is találtam a művek között: az egyik az OPEN YOUR MIND installáció, amelynek szavai sörnyitókból állnak össze. Színesek, ismert formájúak, a nyitástól kicsit görbültek.

A nyitás mint fizikai művelet továbbvitele ez a szellemiség irányába: nyisd ki az elméd, legyél elfogadóbb, ismerj meg új dolgokat, merj gondolkodni.

Annyi mindent mond ez a kép anélkül, hogy tolakodóvá vagy érdektelenné válna. Simán kiraknám a szobám falára, és minden nap újra megnézném közelről, távolról, a plafonról vagy az ágyból. Ugyanígy a (NOT) ALL IS GOLD (Nem minden arany), amelynek tagadószava eltűnik, majd újra előbukkan bizonyos szögekből. Ez az installáció fülbevalókból készült, a not szó a fülbevaló „tűjéből” rajzolódik ki, a többi pedig a bedugókból. Mindezt egy aranyszínű lap fogja közre, elindítva egy végtelenített asszociációt. A DOLCE VITA (Édes élet) című installáció a mindenki által ismert apró, fityinges cukorkás papírokból rajzolódik ki: annyira egybeolvad ez a vidám színkombináció, hogy távolról nem is látni, milyen alapanyagot használt fel Benczúr Emese. A LET IT SHINE-nál ugyanígy: had’ ragyogjon, színes, szilveszterre emlékeztető konfettikből, s emlékeztessen arra, hogy minden nap érdemes valamilyen huncutságot csempészni a szürkeségbe.

Ez a kiállítás tipikusan úgy élvezhető igazán, ha egyedül elmélkedve nézzük végig: nem érdemes csevegni róla, magunkban tudjuk igazán eldönteni, mit veszünk át belőle.

A tárlat október 28-ig látogatható.

Ezek a legszebb éveink? – pályakezdő perspektívák

A földszinti kiállítótérben olyan alkotók munkái láthatók, akik az elmúlt öt évben végeztek valamely művészeti egyetemen hazánkban. A kiállított installációk, festmények, szobrok, videók mindegyike erről árulkodik. A rikító vörös falak, az olykor abszurdnak tűnő képzettársítások és a laikusok számára elsőre értelmezhetetlen művek különös egyvelege ez a tárlat, amely nagyon erős műveket is felsorakoztat.

Szembeszállás a nyárspolgári értékekkel, a monotóniával, a kritika és az identitás mibenlétének újrafogalmazása? Had’ szóljon!

Szinte mindegyik műről elmondható az, hogy önmagukban nem azt az üzenetet sugallják, amilyen céllal elkészültek: mindenki értse őket úgy, ahogy tetszik, gondolhatnánk, miközben nagyon is konkrét jelentéssel bírnak. És pont ez teszi őket izgalmassá. Lehet, hogy mi csak egy papírdarabot látunk öt ügyetlenül megrajzolt tejes dobozzal, a szöveges kommentár viszont vadromantikus emlékek soráról árulkodik. Olyanokról, amelyek a művész számára egykoron sokat jelentettek, s mindezt a nagyközönség felé is közvetíteni szeretné.

Asszociációs játékok egész sora ez: mit gondolunk egy kicsit kopott 50 Cent albumról, vagy egy csomag rágógumiról, ha az egy múzeum polcán kap helyet?

Ezt mindenki döntse el magában. A fantázia és a kreativitás, az értelmezés sokszínűségének olyan szintjére visz ez a kortárs kiállítás, amely igényli azokat a további kiállításokat, amelyeket előtte megtekintettünk.

A kedvencem Mihályi Barbara Láthatatlan betegségem című fotósorozata, amely érzékenyen, gejl túlcsordulások nélkül mutatja be azt, hogyan küzd meg egy huszonéves fiatal az egész életét végigkísérő (és nagyban megkeserítő) bélbetegségével. Bár már korábban láttam az alkotó diplomamunkáját a REÖK-ben Szegeden, újra friss hatást keltett a megtekintése.

A tárlat november 25-ig látogatható.