Csinálták a fesztivált Debrecenben: „Deszkáztunk” egy héten át

---

Debrecen – Zakkant muter, hisztis nagyi, spiclik, filmsztárok, gengszterek, kortársak, magyarok – ilyennek láttuk a Deszkát.

---

Képzeld el, hogy hétfőn a Barca, kedden a Milan, szerdán a Manchester játszik. Itt, Debrecenben, kint a stadionban. Meg a hét többi napján is ilyen csapatok lépnek pályára, összesen 26. Jól hangzik? Hát nagyjából ilyen, amikor Deszka van Debrecenben. A kortárs magyar dráma fesztiváljának idén már tizenegyedik alkalommal adott otthont a város, az előadásokat a Csokonai Színházban, a stúdióban, a Víg Kamaraszínházban és a Vojtinában láthattuk.

Tényleg fesztiválhangulat van ilyenkor Debrecenben, bár nyilván egészen más, mint amikor a Campusra vagy a virágkarneválra özönlik a tömeg. Bensőségesebb, ám igen intenzív. Amikor a Dehiren is megírtuk, hogy bejelentették, milyen előadások lesznek, s megjelentek a színházi honlapon is az információk, az olyan volt, mintha egy startpisztoly dördült volna el: megindult a roham a jegyekért. Ez volt az a hét, amikor bármikor és bárhol színészekbe és rendezőkbe ütközhettünk, akik szintén élvezték azt a lehetőséget, hogy láthatják a más városokban „szolgáló” kollégákat, barátokat. A rutinos Deszka-járó nem győzött köszöngetni, a fesztivál ugyanis tele volt ismerősökkel, sokan előadásról előadásra vándoroltak, mert kiválasztottak nyolc-tíz (vagy akár tizenkét-tizenhárom) előadást, és mindent megnéztek, amire csak tudtak jegyet szerezni.

Újhelyi Kingával és a rendező Mispál Attilával rögtön az első napon összefutottunk a Vojtinában. Ide a Füge társulat hozta el Pass Andrea Napraforgóját. A kisvárosi történetet a zakkant (mániákus-depressziós) anyukáról, tehetséges lányáról, akit anyja folyton cserben hagy és szégyenbe hoz, balhékról és szerelemről, „hótreál” élethelyzetekről. Rögtön két „filmsztárt” is láthattunk: a darabban nagyon rendes családapát alakító Hajduk Károlyt, aki mint „martfűi rém” riogatta a nézőket a tavalyi év egyik nagy sikerű filmjében, és a szimpatikus tanítónő szerepében a Kincsemből ismerős Petrik Andreát. Mellettük a baseballsapkás anyát játszó, és felkavaróan erős alakítást nyújtó Pető Katát emeljük ki, aki egyébként szintén több filmben szerepelt – például a Szérumban.

Egészen más kort idézett meg a Shakespeare királynője (ám erős áthallásokkal, utalásokkal a jelenre) kedden a kaposváriak előadásában. Galambos Péter függönyök mögé tolta a szereplőket és a helyszíneket, és ezzel egészen hologramszerűvé varázsolta-maszatolta a világot. Itt remek színészek játszottak (Udvaros Dorottya, Kovács Zsolt, Schlanger András), voltak maszkok, spéci megvilágítások, dekoratív koreográfia, merész díszlet, modern, már-már steampunk jelmezek, Sex Pistols és „Isten óvd a királynőt”, ármány, intrika, morális élveboncolások, hozzá Bereményi Géza nagyon erős szövege – és mégis: valami miatt mégsem működött az előadás, elmaradt a katarzis a végén. Pedig itt aztán hatalmas volt a tömeg a nagyszínházban. (S például azt is pompásan ki lehetett szúrni, kik tartoznak a kritikusok hadához: aki néha előadás közben is telefonált, vagy térdére helyezett füzetbe körmölt a lapokat zörgetve, a végén pedig "természetesen" nem tapsolt, az jó eséllyel e csoporthoz tartozott…)

Személyes kedvenceim sorába tartozott a Mercedes Benz, pedig valójában úgy volt, hogy nem is fogom látni, de aztán másképpen alakult. Esterházy darabját, mely erőteljesen Madách Tragédiájára épült, a Szlovák Nemzeti Színház hozta el Pozsonyból. Ezt a történelmi revüt az ő felkérésükre írta a szerző, és saját családregényének szálait is belebogozta a cselekménybe. 180 perc egy szünettel: még nézőként sem volt kis teljesítmény ez, mivel a magyar feliratokat kivetítőn kellett olvasni. (Tekintve, hogy a debreceniek többsége nem igazán beszél szlovákul.) Ám az intenzív játék, az erős történet (sok-sok iróniával és mellbevágóan szép szöveggel) magával ragadta a közönséget. Ahogy Madách, Esterházy is olyan útravalót adott, amin lehet sokáig, hosszasan töprengeni. Mondatai hitről, reményről, diktatúráról, árulásról, nemzetről, Luciferről és az Úristenről sokáig ott visszhangozhattak bennünk.

Másnap újra a mély magyar valósággal szembesülhettünk, annak a bugyraiba hajigáltak köveket a Káva társulatának színészei. A Napraforgóhoz hasonlóan a Lady Lear is a család témát boncolgatta: ezúttal azt mutatták meg, mennyire nem tud mit kezdeni a társadalom az öregekkel. Hiába volt három fia az idős nőnek (akit amúgy a fiait alakító színészek játszottak): aki addig gondozta (és ugrált, ahogy a néni fütyült neki) az elutazott pár napra, a Brüsszelben élő fiú nyilván szóba sem jöhetett, a harmadik pedig kiakadt, akkor ő most hogyan is rúgja fel az életét az anyja kedvéért. A stúdió közönsége nem maradhatott passzív, mert időnként leállt a játék, és a színészek (nem lépve ki szerepükből) odafordultak a nézőkhöz, és megkérdezték, szerintünk mit kellene tenni. Mit tennénk mi az ő helyükben. És innentől érezhettük, hogy a bőséges humor ellenére is akad itt dráma rendesen. A mai magyar társadalom tényleg nincs felkészülve arra, hogy mit kezdjen az idős emberekkel. Eleve: kinek van olyan munkahelye, ahonnan elengedik bármikor, bármennyire időre, ha baj van az anyukával – egy héten akár ötször is? Vagy havi 150-200 ezre otthoni ápolásra?

Az idei Deszka is bővelkedett olyan előadásokban, melyek nem mindig vonzó tükörképet mutattak fel a valóságról. Ám emiatt nem a művészekre kell haragudni: a művészet tükör, még ha néha rosszul is esik belebámulni. Azt pedig már a régi mesékből is tudhatjuk, ha össze is törnénk, a valóság még nem változna meg. Az Addikt (a Pécsi Nemzeti Színház előadása) fájdalmas szeleteket mutatott fel az életből. Anger Zsolt erős, látványos, sodró zenékkel telerakott rendezése a függők nyomorult világára világított rá. Arra, milyen nehéz megszabadulni a démonoktól, még akkor is, ha tudjuk, hogy tényleg a létünk a tét: vagy kiszállunk, lejövük a szerről (ami lehet szesz, drog), vagy beledöglünk. Érdekes volt látni, hogy az alapmű, Szűcs Zoltán néha közhelyes szövege, jó kézben hogyan változott arannyá. Az előadás a város szélén működő rehabilitációs intézetről, a kiszakadásról, az életbe visszatérés viszontagságos folyamatáról, a veszteségekről, a néha törvényszerűen bekövetkező (és fájdalmas) bukásról arra is példa volt, hogy a mai magyar daraboknak lehet helye a nagyszínpadi térben, nagy közönség előtt. A közönség itt is megszólíttatott: mi mitől függünk, vannak-e káros és kóros szenvedélyeink. A villanyok itt is felkapcsolódtak, a színészek szemébe nézhettünk, s eltöprenghettünk rajta, mennyire kemény és komoly is ez a játék, és milyen megsüvegelendő (s valószínűleg mennyire alulfizetett is) az a teljesítmény, ahogy estéről estére vásárra viszik a bőrüket – értünk.

A Katona József Színház társulata Máté Gábor rendezésében Tar Sándor életének drámáját hozta el az író városába. Ménes Attila darabja, a Bihari egyszerű eszközökkel mutatta meg, hogyan lehet egy kiszolgáltatott, összevert, megalázott embert bármire rávenni: arra is, hogy árulja el a barátait, legyen spicli, besúgó. És köpjön, jelentsen, akár önként és dalolva is. Jár a főhajtás Mészáros Bélának, aki ebben a 85 percben lenyűgöző teljesítményt nyújtott, és jár a darabnak is – bár az sajnos nem jött át belőle, és az sem biztos, hogy a Tar testi és lelki nyomorán szánakozó néző felteszi magának a kérdést: és azokkal mi van, akiket a beszervezett besúgók felnyomtak? Akiknek ezek az emberek tették tönkre az életét?

A Kutyaharapás, Székely Csaba darabja érdekes lenyúlása volt a Kutyaszorítóban című korai Tarantino-mozinak. Az alapsztori, a váz egy az egyben ugyanaz, egy rafináltan kitalált és kudarcba fulladó bankrablás, amibe mindenki belepusztul. Viszont a köztes részek, a párbeszédek jelentős része nagyon is hazai specialitás. Ellenállhatatlanul és fergetegesen száguldó, parádés előadást láthattunk a Nézőművészeti Kft., a Szkéné Színház, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a tatabányai Jászai Mari Színház közös produkciójában. Sokáig fogunk emlékezni a Románt játszó Mucsi Zoltán őrületes nagyjelentére, amikor szóba került a színpadon, hogy ki is a legtöbbet káromkodó magyar színész, aki a Jancsó-filmekben is játszott, az a Mucsi… János, vagy mégis inkább Zoltán, a Kapa… Erős szombat este volt, vitathatatlanul.

A Kolozsvári Állami Színház stílusosan Dragomán György darabjával érkezett Debrecenbe. A Kalucsniban is a diktatúra árnyéka vetült ránk, vagyis a Ceaușescu-rendszeréből kivándorolni próbáló magyar családra, akik a szekusok zaklatásának kitéve élték kilátástalannak tűnő hétköznapjaikat. Az események akkor kezdtek felpörögni, amikor kiderült: a férj szeretője terhes, és a gyereket szeretné megtartani. Önmagában ez sem kevés, ám a szerető apja történetesen Veress elvtárs, aki itt élet és halál ura, és aki nem rest pribékjeit újra ráuszítani erre az értelmiségi családra. A romániai forradalom előtti időszakot felidéző darab Visky András rendezésében kíméletlenül rávilágított arra, milyen embertelen és lehetetlen volt az a világ, s hogy bizony a magyar a magyarnak is képes volt elharapni a torkát. Kár, hogy a technika ördöge odavert az előadásnak: a mikroportok időnként nem működtek – s így az utolsó mondatokat nem is hallhattuk. Ám erről nem a darab és nem a színészek tehettek.

S a mérleg? Még a hét elején a színházi büfében valaki megjegyezte: szerinte a tavalyi Deszka jobb volt. Szerintünk nem volt jobb. Minden Deszka olyan, amilyen előadásokat éppen játszanak szerte az országban, a határokon innen és túl, ezekből lehet válogatni. Huszonhat előadás, sok-sok beszélgetés, régen várt vagy váratlan találkozások, izgalmas pillanatok, feledhetetlen és hatalmas teljesítmények: ilyen volt az idei Deszka. Akadt talán néhány olyan darab is, amire esetleg nem legjobb szívvel fogunk emlékezni. És akkor mi van? Semmi nem tökéletes. Igazából viszont jöhetett volna még több színész, még több rendező a fővárosból. Mert Debrecen pont olyan messzire van Budapesttől, mint Budapest Debrecentől. Onnan is jön vonat ide, fel lehet rá szállni, s elutazni (nem pedig le) Debrecenbe. A Deszkára.

Még több Deszka: itt, a színház honlapján.