Családot alapított a két debreceni színész

---

Debrecen – Ami eltér a megszokottól, sokszor nem kényelmes – így látja Takács Dániel, aki hisz a kölcsönösség erejében. Interjú a Csokonai Színház művészével.

---

Takács Dániel két éve szerződött párjával, Lehőcz Zsuzsával a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban töltött évek, majd egy hosszabb indonéziai utazás és kutatás után a Csokonai Színházba. Azóta játszott a Yermában, a Magyar Elektrában, a Toldiban, az Ózban, és elkezdték a Nyolckor a bárkán próbáit is. Színész és muzsikus, s hogy mennyire mindkettő, azt leginkább az Arany-klasszikus színházi adaptációjában bizonyította be. A debreceni évek alatt családdá váltak, mostanában leginkább a Zsuzsára kötött babakendővel lehet látni őket, amelyben Flóra ismerkedik a világgal. Nemrég pedig újabb nagy döntésre szánták el magukat: házat vásároltak Debrecenben – ami mutatja, mennyire komolyan veszik a debreceni életüket.

Lehőcz Zsuzsa és Takács Dániel a Toldiban

Dehir.hu: Két éve szerződtek Debrecenbe Zsuzsával. Egy közös interjúban egyszer arról nyilatkoztak, milyen sokat jelent a bábszínházi múlt és az az instrumentális többlettár, amit a bábszínház kínál. Mit tudtak ebből a kőszínházi munkában megmutatni?

Takács Dániel: Az akkori mondatainkat csak megerősíteni tudom, mert nagyon sokat adott nekünk a gyerekszínház, a bábszínház és az utcaszínház is, és most ideális, hogy van egy stabil állomás, de bábosként is dolgozunk. Létrejött az az egyensúly is, ami a legtöbb színésznek nem adatik meg, hogy mindenféle közönségnek ugyanannyit játsszon. Nehéz lenne itt nem megemlíteni azt is, hogy

a magyar közönség zöme még mindig nincs tisztában azzal, hogy bábos előadások nem csak gyerekközönségnek készülnek. Ez olyan, mintha azt képzelnénk, pirospaprikát csak gyerekek ehetnek.

Képzeljük el, hogy nem kerül paprika a gulyásba – na, a mai színházba járó közönség így kénytelen fogyasztani a kultúrát. Amúgy a bábszínészeken a felnőtt közönség hiányát szoktam érezni, a prózai színészeken a gyerekekét, miközben minden egyes új tapasztalattal új világok, új dimenziók nyílnak meg. Mi Zsuzsával játszunk máshol is, erre szerencsére a Csokonai Színház is nyitott, másrészt nem szerettük volna faképnél hagyni az elmúlt évtizedet. Szerencsére a debreceni rendezők odafigyelnek a velük dolgozó színészekre, vagyis tudják, hogy mi ebből a formalista világból jövünk, és építenek rá. Szabó K. István a Magyar Elektrában, Szikszai Rémusz a Tesztoszteronban, ahová beugrottam Kiss Gergely Máté helyett, vagy Valcz Péter a Toldiban éltek ezekkel a képességekkel. A bábról még annyit, hogy Keresztény Tamás mesélte nemrég: Al Pacino például soha nem fogja kétszer ugyanúgy a cigarettát, mindig jelentése van, hogy játszik egy eszközzel. De nem felejtem el Jeles András óriási felismerését sem, aki a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban rendezett, és egyszer csak megkérdezte: miért nem mondtátok, hogy ez a bábszínház, hiszen én harminc éve ezt csinálom! A báb jelző a színház előtt ma is mintha kicsinyítőképző lenne, miközben a határok feloldódtak és csak az a lényeges, értékes-e a kreatúra.

Dehir.hu: Mindenki igényli azt, hogy játsszon különböző korosztályoknak?

Takács Dániel: Én nagyon sok mindent nem igénylek, ami teljesebbé tesz. Például nem szeretek skálázni, de ha nem tenném, nem tudnék tisztán intonálni.

Dehir.hu: Nem feltétlen ilyen értelemben kérdeztük…

Takács Dániel: De ez a válaszom. Nem feltétlenül igényli mindenki, de gyakran azért, mert az egy másik fajta küzdelem. Gyerekeknek játszani vagy bármit csinálni, ami eltér a megszokottól sokszor nem kényelmes. Túl nagyvonalú lenne azt kijelenteni, hogy erre vagy arra nincs szükségem, ehhez túl rövid az élet, úgy fogalmaznék, ez inkább ars poetica, semmi köze a színészethez, sokkal inkább ahhoz, hogy hogyan éled az életedet.

Dehir.hu: Az utca emberével kapcsolatot teremtő utcaszínész, a bábművész, vagy a Tesztoszteron nagyon erős férfikaraktere között nehéz mozogni? Vagy ezek a képességek épp erősítik egymást?

Takács Dániel: Nehéz. Mindenért meg kell dolgozni, de van, ami a gyakorlattal könnyebben megy. Azt az időt nehéz megtalálni, hogy ne legyen az az érzésem, hogy egy multitaskingoló színész vagyok, aki ezt is tudja, meg azt is tudja, mert szükség van időre, amíg áthangolsz mentálisan.

Dehir.hu: Volt-e olyan előadás, ahol ezek szintézise megjelenhetett, vagy amelyikben otthonosan, jól érezte magát?

Takács Dániel: A Toldiban. Nagyon szerencsés találkozás volt ez Valcz Péterrel és igazi telitalálat, hogy Katona Gábor lett a koreográfus. Ha néha-néha hiányolok valamit az az, hogy együttesként működjön a darabot eljátszó csapat. A Toldiban épp ezt szolgálta a rendezői elképzelés, hogy öten mesélnek el egy történetet. Jó érzés volt az is, hogy kihasználták az előadói képességeinket, bár az, hogy használja-e a skilljeimet, az mégiscsak másodlagos ahhoz képest, születik-e egy jó előadás vagy sem. És ez persze a társulaton is múlik. Az Őszintén szólvában se pantomimeznem, se harmonikáznom nem kell, de nincs olyan előadás, ami előtt ne gyűlne össze a hat színész és ne fogná meg egymás kezét.

Dehir.hu: Közhelyes, de ezek után meg kell kérdezzük, mi a véleménye, milyen elsődleges szempontokon múlik, jó lesz-e egy előadás vagy sem?  

Takács Dániel: Nem tudom, csak közhelyeket tudnék mondani. Ráadásul annyiféle színház van, és annyiféle pillanatban, állomáson vagyunk a pályánk során. Velem sokszor előfordult az elmúlt években, hogy nagyon vártam egy munkát, mert ismertem az alkotókat és tudtam, hogy jó előadásokat tudnánk létrehozni, de el kell fogadnom, hogy nem mindig lehetünk egyszerre ugyanabban a lendületben. Vannak áldott pillanatok, amikor mindenki tud összpontosítani, és a kémia is működik, ami akarva-akaratlan is számít. Az is igaz, hogy a rendezők jelentős részével, akik engem zeneszerzőként hívnak, egyébként is le tudunk ülni sörözni, aztán van úgy, hogy előzetes ismeretség nélkül is létrejön valami különleges.

Dehir.hu: A színházfelújítás és a járvány miatt nemcsak a színházi életben történtek jelentős változások, hanem a magánéletükben is, hisz nemrég született meg Flóra, a lányuk. Alig múlt kéthónapos, de olyan rutinnal mozognak vele, mintha nem is az első gyerekük lenne. 

Takács Dániel: Több mint 9 éve vagyunk együtt és úgy gondoltuk, megérett a kapcsolatunk arra, hogy családot alapítsunk. Nem tervezgettünk különösképpen, úgy gondoltuk, majd alakulnak a maguk természetességében a dolgok. Persze, szembesültünk az általános emberi dilemmákkal, hiszen mégiscsak egy másik ember fog születni, és kérdés, hogy ő ebbe a csapatba úgy fog-e illeszkedni, ahogy azt mi gondoltuk vagy sem. Én magam is szeretnék most a családra összpontosítani. Azt tapasztaltam, hogy

képesek vagyunk alakítani a sorsunkat, van ráhatásunk a világban arra, hogyan szeretnénk élni, de persze muszáj flexibilisnek lenni, hogy szerető család tudjunk maradni, és a baráti, szakmai kapcsolatainkban is meg tudjunk maradni.

Olvastam nemrég egy interjút egy tibetológussal, aki felhívta a figyelmet a kölcsönösség varázserejére, vagyis annak a lehetőségére, hogy az együttműködést választjuk az önérvényesítés helyett. Bizonyos szempontból ehhez kapcsolódik a “ne tedd másokkal, amit magaddal nem tennél” gondolatisága, ami a mi kultúránkban is jelen van. Ezen sokat morfondírozok mostanában: fontos azon gondolkoznom, hogy a kölcsönösség a gyermekemmel mit jelent, na meg azon is, hogy valóban muszáj-e mindig az én szabályaimnak érvényesülni. A másik oldalon persze kölcsönösség az is, hogy a színház elfogadja egy kis időre, hogy nekünk fókuszba kerül a család, és közben mennyire jobb lesz, ha kiegyensúlyozottan tudunk majd munkába állni, ha eljön az ideje. A kölcsönösség, ha hagyjuk, nagyon jótékonyan be tud gyűrűzni az életünkbe.