Budapesten ismét leomlott A Fal
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2013.08.27. 08:09 | Frissítve: 2013.08.27. 16:36
Budapest – A világ legnagyobb színpadán, elképesztő hang- és látványelemek közepette építették, majd jó két és fél óra múlva döntötték romba a Falat. Mindeközben egy hetvenéves brit zenész és csapata a legnagyobb profizmussal játszotta el a Pink Floyd talán legismertebb művét. Roger Waters és a The Wall két év alatt másodszor bűvölte el a magyarokat. Ezúttal a Puskás stadionban.
Ki gondolta volna 2011-ben, amikor az egykori Floyd-alapember arénaturné keretében hozta Budapestre a The Wall (A Fal) produkciót, hogy ezt nemsokára stadionban is láthatjuk? Pláne, hogy maga Waters jelentette be akkor, hogy „a The Wall turné lesz – minden valószínűség szerint – az utolsó. Már nem vagyok olyan fiatal, mint egykoron. Nem vagyok B. B. King vagy Muddy Waters. Nem vagyok nagy szólóénekes vagy nagy hangszer virtuóz, de még mindig érzem a testemben a tüzet, és van mondanivalóm. Bennem van még a hattyúdalom, és azt hiszem, valószínűleg ez a koncertkörút lesz az”. Aztán most meg 2013 augusztusának végén kiballagunk a „Puskásba”, mert a jövő héten 70. születésnapját ünneplő Roger ide is elhozta ezt a „falat”. Amely nagyobb, mint valaha volt…
Aki szereti vagy valaha szerette a Pink Floyd zenéjét, nyilván ismeri az 1979-ben készült dupla albumot. A Falat Waters gyakorlatilag egyedül írta, és alighanem egyfajta önéletrajznak is tekinthetnénk: bemutatja benne a kisfiút, aki a háborúban elesett apa nélkül nőtt fel egy velejéig romlott eszme tombolásából fakadt eszement háború végén. Ám a háborúnak nem lett vége, mert a béke magával hozott más eszméket, melyek már nem a testet, hanem az elmét rombolják, még most a 21. század második évtizedében is. A kapitalizmus és kommunizmus, no meg a tőke és a tőke befolyása alatt álló kormányok ellen emel szót Waters a „kis” ember, egyáltalán az EMBER védelmében. Mert falakat húzunk magunk köré, és ha már-már megtébolyulnánk, akkor nem kell mást tenni, csak lerombolni ezeket a falakat – üzeni a zseniális mű.
Amikor a rockzene történetének még élő nagyjai adnak koncertet, sokan gondolják úgy, hogy most – talán utoljára – nem szabad kihagyni. Mert bár a mondás úgy tartja, hogy a rock and roll örök, az egykori csillagok közül sokan már csak az égi színpadon léphetnek fel. Meg kell hát becsülnünk azokat, akik hetven körül is úgy gondolják, hogy mondanivalójukra világszerte kíváncsiak a milliók. És ha körülnézünk a stadionokban vagy arénákban, bizony látjuk, hogy nem csak a hippi-korszakból hátra maradt papák és mamák pogózásáról szól egy-egy koncert, hanem bizony a mai fiatalok közül is sokan kíváncsiak a nagyszülői korban lévő előadókra és dalaikra. Roger Waters – mint ahogy mondjuk a Stones-ból Mick Jagger – szerencsére nem önmaga késői karikatúrája, így fellépése ma is nagy élmény a rajongók számára, nem pedig kabaré. Sőt, a helyzet az, hogy a technika fejlődésével az előadás mára nem korlátozódik egy klasszikus koncertre, hanem elképesztően magas színvonalú megaprodukciót láthat a közönség.
A vasárnapi budapesti fellépésre már napokkal korábban 53 kamion hozta a színpadtechnikát és a díszletet, hogy aztán napokig tartson ezek felállítása. A Puskás Ferenc stadion focipályáján az egyik „alapvonalra” húzták fel a színpadot, amin Roger gyakorlatilag „szögletzászlótól szögletzászlóig” tudott sétálgatni. „Hello Budapest, sziasztok, örülök, hogy itt lehetek” – mondta az album legismertebb száma (Another Brick int he Wall II) eléneklése után magyarul, majd szintén a mi nyelvünkön így folytatta: „Ajánlom ezt a koncertet mindazokért, akik az igazságért és az igazságosságért küzdenek, továbbá az államterrorizmus minden áldozatáért az egész világon”.
Dehir - Roger Waters magyarul szólt a közönséghez
Akkor már ott állt mellette az S.O.S. Gyermekfalu 15 kis pártfogoltja, akik a híres sláger refrénjét együtt énekelték a zenekarral. Fekete pólójukon a nagybetűs felirat is üzent a világnak: „A félelem falat emel”. Nos, a borzalmak minden mélységét bemutató előadás - a nagy fal adta hatalmas felületen sokszor mintha az Alan Parker rendezte film kockái elevenednének meg 3D-ben – szisztematikusan, a jól ismert jelenetekkel ábrázolja a főszereplő (Pink) elmagányosodását, bekattanását, elmebeteg diktátorrá válását, de végül az elméjében felépült fal leomlását, melynek végén a színpad közepén megjelenő vöröslő Nap előtt ereszkedő kislány-árnyék a reményt sugallja nekünk, a több mint két órás művet tátott szájjal bámuló halandóknak.
Roger Waters a tavalyi amerikai turné után most 27 európai városban mutatja be a világ eddigi legnagyobb zenei színpadán, több mint három évtizede írott művét. A vasárnapi budapesti fellépést szerencsére nem zavarta meg az eső, bár a koncert előtt másfél órával a szemerkélés közben még nem fogadtunk volna erre. A meghirdetett kezdés előtt fél órával bőven találtunk színpad-közeli helyet. Gyors volt a bejutás, a büfé árait is barátságosnak nevezhetjük, a show pedig önmagáért beszélt. Azt persze nehéz volt felmérni, hogy mekkora lehetett a playback „rásegítés”, de azt évtizedek óta tudjuk, hogy a Pink Floydot koncert hangminőségben senki sem tudja lenyomni. Ez most is így történt, hibátlanul, kiváló hang- és képeffektekkel tűzdelt fergeteges előadást láthattunk. Waters egy kicsit átalakította az alapművet (volt benne egy-két új betét), de a The Wall nyilván nem változhat, és nem is változott.
Dehir - Új elem Roger Waters The Walljában
A Mother című sláger „húzósorát” („Anya, meg kellene bíznom a kormányban?”) az eddig megszokott fejrázás helyett két nyelvű falfelirattal válaszolta meg Roger, amit magyarul így tettek ki: „Kurvára nem”. A meghökkentő trágárság persze rímel a szerző szándékára, hiszen tudjuk: a háború, globalizáció és embertelen kapitalizmus bírálatban mindig is élen járt Waters.
Dehir - Roger Waters Budapesten: Mother
Talán csak a szünet volt a tolerálhatónál kissé hosszabb, bár ebben a 25 percben a zenész honlapjára beküldhető, háborúk és terrorakciók során életüket vesztett emberek rövid életrajzát böngészhettük. Szívbe markoló sorsok, rövid életek tablóit olvasgattuk, melyekben az a közös, hogy minden áldozat – akár a két világháború, akár Vietnám, akár a WTC tornyok leomlása, akár egy-egy közel-keleti terrorakció során vesztették életüket – az értelmetlen emberi gonoszság miatt halt meg. Mi meg csak arra gondolhattunk, hogy bár nyilván Roger Waters is a mai világrendnek köszönheti, hogy gazdag lett, ő is házban és nem az erdőben lakik, és valószínűleg plázákban vásárolnak neki, de azon kevesek egyike, akinek hangja milliókhoz tud eljutni, és ezen milliók gondolkodását valamelyest képes befolyásolni. Talán nem csak erre a bő két órára, amíg végignézzük a Fal leomlását…
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)