Belvárosi cirkusz – én így láttam
Szerző: M. Tóth Ildikó | toth.ildiko@dtv.hu Közzétéve: 2010.09.19. 13:06 | Frissítve: 2010.09.19. 13:06
Színház, cirkusz, koncert – a ma oly divatos három-az-egyben recept a belvárosban. Hobo ugyanaz és ugyanazt mondja a legutolsó albumból készült darabban, a Circus Hungaricusban is. És ez jó dolog egy olyan világban, ahol a pufajkát öltöny-nyakkendő váltja, és a legtöbben a multik és a pénz igézete között keresik a mindig új köntösbe öltöztetett boldogabb valóságot.
Nem szeretek csalódni. Ha nagyon bizonytalan egy dolog kimenetele, inkább visszavonulót fújok. Úgy nem kell bosszankodnom az elfecsérelt figyelem, a fölöslegesen eltöltött idő és a beszerzett újabb kudarcok miatt. Aztán persze néha mégis kockáztatok. Mert izgalmas, mert talán mégis… Ilyen megfontolásból csaptam le a Circus Hungaricus péntek esti előadásának jegyeire. Nem vagyok „azösszesHobodalszöveget” kívülről fújó rajongó. Mindig távolról szerettem és tiszteltem – amiért egy-egy mondata a szívemig-agyamig ért. Szóval akkor határoztam el, hogy feltétlenül megnézem Vidnyánszky Attila legújabb rendezését, amikor megtudtam: cirkusz, koncert és színház lesz egyben. Az ötletet annyira elképesztően újszerűnek találtam, hogy még a kudarckerülő énem sem tudott visszafogni. Mert amennyire óvatos vagyok, éppen annyira szörnyen kíváncsi is. És nem csalódtam.
A mintegy kétórás előadás a cirkuszi porondon és fölötte egyszerre több vonalon haladt a Hobo-dalok fonalán. Megjelent az átlag magyar „panelcsalád”, a maga feszültségeivel és neurózisával: egymás mellett elbeszélő házastársakkal, apátiába süllyedt gyógyszereket szedő nővel, tíz négyzetméteren három tévével, teljesítménybe hajszolt szexszel, veszekedő gyerekekkel, szótlan, de még gondolkodó kamasszal. Valóság. Körülöttük mindenfelé artisták, mutatványosok. A varázslat és a szív lehetősége. A két világ feszültsége az apró termetű, fehérre meszelt arcú Cipollában testesül meg - aki pénzzel és médiával szorítja növényi létformába a családot. (Oleg Zsukovszkij mozgásművész vendégjátékát díjazta is a közönség. Apró termete ellenére az egész színpadon hatott.)
Ennek a két világnak a határán szól Hobo és az ő sajátos ’rock and roll’-ja. Porondszínházi körülmények között ugyan nem tökéletes a hangosítás, de a rendkívül erős szövegek – ha egy-két szó nem is volt érhető a több szereplő együttes megszólalása, éneklése miatt - mégis összeállnak egy egésszé. Magam sem értem, hogy az előadás közepén mitől kezdek el sírni – csak úgy. Annyira tökéletes tükröt tart elénk, hogy hirtelen egy dalban minden benne van. Csalódás rendszerben, barátokban, szerelmekben, munkában, tudásban, lázadásban, világmegváltó gondolatokban. Nyulak és disznók országa. Angyal, aki ’89-ben erre járt, aztán odébbállt. Tipikusan Hobós szövegek. És ha a nagy gondolatokból elég, lehet ámulni: előttünk pazar a látvány. Levegőben egyensúlyozó artisták, a színpadon ide-oda szaladgáló kutyák, multimédiás kavalkád – minimum kilenc monitoron. Elég áttekinteni, hogy egy időben hol mi zajlik. De éppen ettől olyan életszerű. Semmi kőszínházi sterilitás. Ez talán még valóságosabbá teszi a szövegeket.
„A sikernek ára van, nem titka,
Bohócnak nem jár aranykalitka,
Ne szidd a szavakat,
Hisz belőlük élsz,
Az írástudóktól meg jobb ha félsz...
Senki ne áldozza magát érted,
Ne lásd az Urat, jobb ha csak érzed,
Ne hagyd, hogy más élje az életedet,
Se szülőd, se testvéred, se szerelmesed.”
A fináléban a bolondok hajójára szállunk be Hobóhoz. Aztán a” bohóc-csavargó-kapitány” kiadja az új irányt: keresd a kisemberek szigetét! Talán a cirkuszi sátoron kívül is meghallják.
Bárhogy is legyen, garantáltan nem kudarc a Circus Hungaricus!
M. Tóth Ildikó írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)