Az ellenséges pilóták is szerették az írót, végül mégis lelőtték

---

Debrecen – Látványos és ötletes a Kóbor csillag, a Csokonai Színház új előadása. De talán túl hosszú, nincs benne két felvonásnyi. Kritika.

---

Amióta Debrecenbe szegődött Vidnyánszky Attila, azóta erőteljes munka folyik a Csokonai Színházban, hogy a konvenciók, a megszokások világából sikerüljön kimozdítani a cívisvárosi közönséget. S bár ez nem könnyű feladat, mégsem eredménytelen a tevékenység. Nem minden ragadja persze magával a debreceni nézőket automatikusan, a horizont tágítása nem mindig sikeres, de ez mindig is így volt. Legfeljebb már nem emlékszünk – vagy nem akarunk emlékezni – arra, hogy Seregi László, Lengyel György vagy Csutka István direktorsága idején is akadtak kritikus hangok és voltak szájhúzogatók. Ellenben tény, hogy a korábban másfél-két évtizeden át nem igazán jegyzett Csokonai hirtelen izgalmassá vált a szakma számára, az előadások és a társulat tagjai sorban nyerik a díjakat, elismeréseket, valamint a határon túlra szóló meghívásokat (Párizsba, Jaroszlavlba, Sepsiszentgyörgyre, Bukarestbe például).

Pénteken újabb formabontó produkcióval állt elő a Csokonai Színház. A Kóbor csillagot szerzőként az Újhelyi Kinga és Mispál Attila házaspár, valamint Zalán Tibor költő jegyzik. Az ötletet a rendező Mispál egy internetes cikkből merítette. A téma röviden: az író és pilóta, a második világháborúban repülőgépével lelőtt Saint-Exupéry élete, halála, szerelme, álmai, élet- és művészetfilozófiája. Sok-sok ötlet, kellemes, míves zene, grandiózus, olykor erősen filmes megoldások, kreatív díszletek jellemzik az előadást. A színészek számára a mozaikos építkezésekben rejlő minidrámák már-már a jutalomjáték lehetőségét kínálják: olykor egy-két-három percben is megszülethet egy karakter, végigpöröghet egy cselekménysor, egy esemény. Garay Nagy Tamás, Dánielfy Zsolt, Bakos-Kiss Gábor, Edelényi Vivien és Mercs János időnként egészen emlékezetesen ragadnak meg egy-egy figurát. Stílusos, szép jelmezekben mozognak a színészek, s Gemza Péter koreográfus jóvoltából izgalmasan játsszák be a teret, amiben a díszlet épp annyi, hogy a fantázia motorját beindítsa. Áchim Tibor, Gajdos Márk, Szentai Cecília pedig jól mutatnak hangszereikkel a sarokban – üdítő, ahogy muzsikát varázsolnak a színpadra.

A huszadik század első felének pezsgő hangulata árad ránk: olyan világ ez, amikor még hat a vallás, de már nyíltan tombol a szerelem mellett a szex is, ugyanakkor még vannak erkölcsök, mert aki normát hág át, tudja mit tesz. S persze, nem uralkodik mindenek felett a politika és a gazdaság duettje által mozgatott média, s az általa teremtett celebritás, mert például egy író is lehet sikeres. Sztár, akinek a könyveiért tömegek rajonganak – akár még a háborúban másik oldalon állók is. A Debrecenbe nemrég szegődött Szalma Noémi az író felesége, Consuelo szerepében a dívától az alázatosig hozza a modern és sokszínű nőt, Mészáros Tibor pedig némileg harsányabban, de hasonlóan árnyaltan kelti életre Saint-Exupéry alakját.

A Kóbor csillag azonban mindezek ellenére sem klasszikus vagy akár modern dráma. Színpadi játék, ahol a szabályok némileg mások, de ugyanúgy működnek. A mozaikos építkezés akkor izgalmas, mikor a végén azt látjuk: minden elem a helyére került, s kapunk egy teljes képet. Itt van összhang, összkép, katarzis, csak éppen sok az üresjárat, a végiggondolatlan elem. Nem minden ötlet vezet valahova. A zenék jók, Újhelyi Kingának is gyönyörű hangja van: de a zene meg a szöveg együtt mégsem lesz kellemes elegy. S noha látványosak a fények, a füst, érdekes, ahogy a víz megjelenik a színen, vagy a repülés újra és újra, invenciózusan, szellemesen – ám néha túl hosszúra nyúlik egy-egy jelenet. Néha túl sok a kiabálás, a fegyverropogás. Néha a színészek sem tudják, hol vannak. (Kóti Árpád például, aki a Saint-Exupéry gépét lelövő német katona, Günther szerepében jobb pillanataiban azért azt hozza, ami miatt szeretjük őt: az embert, teljesen természetesen.)

Saint-Exupéry ma aligha tartozik a népszerű és ismert szerzők közé Magyarországon. A többség valószínűleg A kis herceget ismeri, ezt a rókáról, a szeretetről, a különböző bolygókon élő különös emberekről szóló, gyermekeknek talán túl komor, felnőtteknek túl didaktikus, mégis világhíres mesét. Nyugodtan maradhatott volna még több utalás erre a klasszikusra, mert aki nem ismeri a repülésről szóló regényeit, nem ismeri Exupéry életét, nyílt és látható kapaszkodók nélkül nehezebben ragadhatja meg ezt a játékot.

Stephen King írta az írásról, hogyha egy szövegből lehet húzni, akkor abból kell is. A két, egyenként 70-75 perces felvonás sok. Mivel ez nem klasszikus dráma, érdemes azt alapul venni, hogy egy átlag mozifilm 100-120 perces. Ennyit kibír az ember kóla, sült krumpli meg toalett nélkül is. Ugyanaz a játék, ami két és fél órában hosszú, néha túl szellős, harmadával határozottan rövidítve és egyetlen felvonásba sűrítve pörgővé, feszültté és tömörré vált volna. Nem kevesebb asszociációs lehetőséggel és gondolattal, nem kevesebb élménnyel. De közelebb a minőségi szórakoztatás fogalmához. És a hangsúly az összetétel második felén, a szórakoztatáson van, mert az is jogos igény. Még olló és még habarcs, ilyesmi gondolatok járnak a recenzens fejében, aki egyébként nem érezte magát rosszul a színházban.

Nem kizárt persze az sem, hogy szükség lett volna még két-három napra, hogy teljesen kész legyen az előadás. De ez mindegy is. A Kóbor csillag megszületett. Még fog változni. Érdemes megnézni, merre, milyen irányba. Mert arról szól, amiről a mi életünk is: honnan jövünk, hova megyünk, s hogyan tesszük ezt, kit szeretünk, miért, van-e oka bárminek – miközben föld és ég között telnek napjaink.