A válságot mindig a kultúra szenvedi meg a francia rendezőnő szerint

---

Debrecen – A debreceni énekesek mernek kockáztatni – mondja Nadine Duffaut. A Bohémélet rendezője szerint a magyar nyelv olyan, mintha zene lenne. Interjú.

---

A világ operairodalmának egyik legnépszerűbb darabját, a Bohéméletet az idei évadban Nadine Duffaut állította színre a Csokonai Színházban. A francia rendezőnő munkáival több ízben is találkozhattak már a debreceni nézők. Először a Carment rendezte meg, majd az Egy halálraítélt utolsó napja című operát, amivel 2009-ben elnyerte a Mezzo fesztiválon a legjobb produkció díját.

Nadine Duffaut nem véletlenül rajong az operákért, hiszen zeneelméletből diplomázott a Sorbonne-on, emellett pedig énekképzést tanult a párizsi Zeneakadémián: tehát mély és közvetlen viszonyban áll a zenével. A francia rendező interjút adott a Dehir.hu-nak, ebben Horváth Patrícia rendezőasszisztens volt a segítségünkre.

Dehir.hu: Hogy került legelőször Debrecenbe?

Nadine Duffaut: Az első alkalom abszolút véletlen volt: találkoztam egy nagyszerű színházi szakemberrel, aki megbízott bennem, és elhozott ide a Mezzo keretében. Akkoriban Vidnyánszky Attila volt a fesztivál művészeti vezetője, és úgy gondolom, tetszett neki a munkám, azért hívott meg később újra.

Dehir.hu: Milyen érzés egy másik országban dolgozni, ahol a nyelv is teljesen más?

Nadine Duffaut: Minden ilyen munka egy nagy kaland, de szerintem kölcsönösen jó mindenkinek, hiszen alapvetően cseréről van szó. Én is sok mindent tanulok az itteni művészektől,  akik egészen máshogy dolgoznak, ugyanakkor hozom magammal az én francia tradícióimat, és így együtt, közösen hozunk létre egy előadást.

Dehir.hu: Milyennek látja, hallja az itteni operatársulatot?

Nadine Duffaut: Szerintem sok tehetséges énekes van Debrecenben. Nagyon szeretem a kórus munkáját is, úgy gondolom, tehetséges emberek, akik örömüket lelik abban, amit csinálnak. S természetesen van néhány olyan énekes is, akikkel már nem első ízben dolgozhatok együtt. Szerintem Nyári Zoltán vagy Molnár Levente nagy formátumú énekesek. Nyitottak, hajlandók kockázatot is vállalni akár, hajlandók játszani, tényleges szerepeket alakítani, nem csak a hangjukat adják egy-egy operához. Az is tetszik, hogy vannak egészen fiatal művészek, és idősebb, tapasztaltabb kollégák is, akik kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. Általában elmondhatom, hogy nagy-nagy energia jellemzi a debreceni énekeseket.

Dehir.hu: Milyen koncepcióval nyúlt Puccini operájához?

Nadine Duffaut: Nem igazán az én víziómról van szó, mivel én elsősorban az írott darab tiszteletéből indulok ki. Ez különösen áll Puccinira, aki nagyon komolyan vette a színházat, meg a zenét is, amikor operát írt. Az egyetlen, amin komolyabban változtattam az tulajdonképpen az volt, hogy pár évtizeddel későbbre helyeztem a kort: az 1830-as évek helyett az én rendezésemben 1871-ben, a kommün idején játszódik a Bohémélet. Ami az én értelmezésemben a felnőtté válás története is. Itt vannak ezek a fiatalok, akik élik a maguk felelőtlen, bohém életét, de egy tragédia miatt végül fel kell, hogy ébredjenek. Megtapasztalják, hogy felelősséget kell vállalniuk a másik emberért. Rodolfo, a szerelmes költő éppen kedvese, Mimi elvesztése által válik érett, felnőtt férfivá. Szürke ruhákban játszanak – az egyetlen színfolt csupán Musset, a latin-negyed „királynőjének” figurája –, mert úgy gondolom, a színek a zenében vannak, ott szólnak igazán. Ezért döntöttünk úgy, hogy a díszlet is egy stilizált tér legyen, hogy ne terheljük túl azzal sem a mű színpadi világát, mert a zenei világ annyira gazdag.

Dehir.hu: Párizsban is ugyanígy rendezné meg?

Nadine Duffaut: Igen, mert nem vagyok képes életem egy adott periódusán belül egy darabot másképpen elképzelni. Viszont az valószínű, hogy az ötleteimet nem ugyanúgy  fogadnák, mint itt. De az szinte mindegy, hogy én Kínában, Japánban vagy éppen Magyarországon  Franciaországban vagyok, én ugyanaz maradok.

Dehir.hu: Mi, magyarok, szeretjük sajnálni magunkat, hogy itt nincs pénz a kultúrára. Önök hogy állnak ezen a téren?

Nadine Duffaut: Mi is szenvedünk ugyanezektől a nehézségektől: ha más léptékben is, de nálunk is jelentkeznek hasonló problémák. Nagyon komoly krízisen megyünk át mi is, és sajnos, amikor egy ország ilyen válságot él át, akkor a kultúra, az oktatás és a kutatás szenvedik meg ezeket a problémákat. Szerintem ez így van mindenhol. Amiket én látok itt, Magyarországon, mint felmerülő problémákat, azok valósak, és azt hiszem, ezek el fogják érni Franciaországot is – hacsak el nem érték már eddig is...

Dehir.hu: Debrecen hogy tetszik Önnek? Van ideje ismerkedni a várossal?

Nadine Duffaut: Egy nagyon nagy városnak látom Debrecen, ami egyúttal rendkívül nyugodt hely is. Fantasztikus a levegője, olyan, amilyen szerintem egyetlen francia nagyvárosnak sincsen. Ugyanakkor miközben megyek az utcán, s jönnek szembe az emberek az utcán, vagy beülök valahova egy kávéra, nem érzem magam anonimnak. Ez egy olyan nagyváros, ahol nem vagyok arctalan.

Dehir.hu: A nyelvünkre mi, magyarok is büszkék vagyunk – ahogy a franciák is a sajátjukra.

Nadine Duffaut: Van egyfajta költészete a magyar nyelvnek. Nem könnyű elmagyarázni, de úgy érzem, a hangok szép gömbölyűek. Puha a magyar nyelv, ugyanakkor néha van benne egyfajta durvaság, érdesség is – de nagyon kellemes a fülnek, még akkor is, ha nem érti az ember. Teljesen külön világ, semmit nem lehet felismerni benne, olyan, mintha zene lenne.