A nagy Jászai és a magyarok kivonulása

---

Debrecen – Szilveszter viharos éje a századfordulón: hiszti, szerelem, búcsú – és persze színház. Nagy magyar tabló erős áthallásokkal. Kritika.

---

Stúdiódarab a Jászai, mégis olyan, amit akár nagyobb közönség is élvezhetne és szerethetne. Ha nem Borbély Szilárdnak hívnák a szerzőt, hanem mondjuk Szabó Magdának, a Jászait egészen biztosan nagy színpadon és díszelőadáson élvezhetné a debreceni közönség. Hiszen van itt minden, ami magyar, s amiért dobbanhat is a szív: Széchenyi és Feszty, Ady és Jászai, művészet és polgárosodás, színház és történelem. Így azonban maradt a Horváth Árpád Stúdiószínház.

A helyzet azonban nem ennyire egyszerű – bár nem is lényegesen bonyolultabb. A Jászai döbbenetes és hatásos két óra a stúdiószínházban. Az alaphelyzet: az ötvenéves és korábban ünnepelt sztárszínésznő a tizenkilencedik és huszadik század fordulójának Szilveszter éjén rádöbben, hogy vele is múlik az idő. Nincs kedve játszani, de mégis kell, nem tehet mást, ez a dolga. A Vígben lép színre egy ideje, nem az imádott Nemzeti Színházában, ahonnan eltávolította az új vezetés. Ez tüske benne, s bár igyekszik túltenni rajta magát, nem könnyű. Feszültségét, haragját közvetlen környezetén – főleg öltöztetőnőjén, Annuson – veri le. A hajdan Krippel Máriaként született Jászai visszaidézi életét, nehéz gyermekkorát szigorú és igazságtalan, álszent apjával. A rajta erőszakot tevő katonát, majd a színházi miliőt, ahol kedvesnek kellett lenni a direktorral a jó szerepekért és a lehetőségekért. Közben öltözőjében sorra megjelennek azok, akik fontosak voltak számára: mostani direktora, aki rajong érte és feleségül venné. Első férje, akit elhagyott, s aki azóta mélyre süllyedt. Feszty Árpád, nagy szerelme, aki magával vinné Olaszországba – csak éppen nős. S feltűnik egy ifjú újságíró is, aki interjút készítene vele, s akiből, mint sejtjük, idővel híres költő lesz...

Az előadás időutazás is, melyben megidéződik maga a színháztörténet is maszkokkal, telitalpú cipőkkel. Különös játék, mely áttetsző drapériák között folyik, s ezáltal egészen filmszerű lesz – az egymás mögötti síkok pedig segítenek abban, hogy a valóság, az álom, a képzelet, az emlékezet síkjai elváljanak. A szöveg erős, egyszerre költői, mégis pergő. Van benne realizmus, amit a hagyományos (olykor konzervatív, néha unalmas) színházhoz szokott néző kedvelhet, de költészet is, hiszen mi mást is lehetne az egyik legnagyobb ma élő magyar költőtől várni – akár ráadásul debreceni. (Ezt az egyébként teljes mértékben megérdemelt dicséretet nem a recenzens, hanem egy, a Csokonai Fesztiválon részt vevő pécsi esztéta fogalmazta meg Borbély Szilárddal kapcsolatban.) Galambos Péter rendező (aki egyben a darab díszlettervezője is) és Kovács-Cohner Róbert jó kézzel nyúltak az alapanyaghoz, melynek Borbély Szilárd darabja, A nagy Jászai mellett a színésznő naplói is részét képezték. Az előadás egyrészt soha nem ül le, soha nem fékeződik le, soha nem lebeg csak úgy a semmiben: hol kiszámítható, hol egészen váratlan váltások tartják ébren a néző figyelmét. Másrészt pedig izgalmasan rímel korunkra – nehéz nem észrevenni az áthallást a többször elhangzó Széll Kálmán esetében például, vagy az „innen menni kell” érzését felvető gondolatokban.

A színészek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy szinte mindnyájan jutalomjátékuknak tekinthetik a Jászait. Elsősorban Ráckevei Anna, akit nyugodtan lehet a ma egyik kultikus magyar színésznőjének tartani – s aki épp ezért nem  tartozik azok közé, akik minden magazin címlapján ott vannak, s villantanak... Az elsőtől az utolsó pillanatig tart átlényegülése Annából Marivá. A szerelmes, a hisztis, a kétségbeesett, a rátarti, a hiú, a lemondó, a tehetetlen, a frivol, a bosszúálló nőt egyaránt hitelesen és hihetően hozza. Igen szép, és  a kettőse Csikos Sándorral, akiben Feszty Árpád, a nagy körkép festője kel életre, és akivel végleg elbúcsúznak – azokban a percekben talán nem csak egymástól, hanem az élettől, a szerelemtől is. Itt hangzik el az ominózus és szarkasztikusan odacsapott mondat, hogy a magyarok bevonulást festő Feszty nekivághatna a magyarok kivonulását is megörökíteni... Jó érzés a nézőnek, amikor egy idő után tényleg fogalma sincs, hogy Csikost és Ráckeveit, vagy Fesztyt és Jászait látja-e. Érdekes kontrasztként jelenik meg Olt Tamás zsurnalisztája, akiben ott sejtünk egy majdani költőóriást, Ady Endrét. Pökhendi, bolondos, csetlő-botló és pimasz gesztusai élettel töltik meg az általa megformált figurát, és izgalmasabbá teszik játékát is, meg a karaktert is, mintha egy eleven nemzeti szobrot jelenítene meg. Ugyanakkor a balesete miatt tétlenségre kárhoztatott Bakota Árpád helyébe beugró Tóth László Széchenyi túlidealizált, eszményi képében pont azt nyújtja, amit várhatunk a legnagyobb magyartól. S tovább emeli a színészi teljesítményeket, hogy senki nem egyetlen szerepet hoz: Oláh Zsuzsa Annus és az anya is, Tóth Lászlót Ditrói direktorként is láthatjuk, ahogy Varga József (Kassai, az első férj) és Bakos-Kiss Gábor (Petőfi) is további karaktereket keltenek életre.

Az egész történetnek ad egy plusz csavart, egy külön keretet a kórházi jelenet: a háttérben két orvos küzd Jászai életéért. Aki ismeri az életrajzot, tudhatja, nem fog meghalni. Még egy negyedszázad vár rá, csak 1926-ban hagyja el végleg azt a világot. Ám ez az elem további elágazások lehetőségét teremti meg a játékban: betekintést nyerünk ugyanis abba az idilli túlvilágba, ahol Shakespeare, Petőfi és Széchenyi múlatják nagy egyetértésben idejüket.

A Jászai nehezen indult a tavalyi szezonban: a premier időpontja többször csúszott, az előadások nagyobb része pedig egyszerűen áthúzódott az idei szezonra. Ez azonban nem baj – hiszen így az, aki nem látta, láthatja majd még ezt az előadást több alkalommal is.