A csend aranyat ér

---

Egyszerre nosztalgia, főhajtás és a posztmodernnel incselkedő filmes kísérlet az idei Oscar-gála „legizmosabb” győztese, a The Artist – A némafilmes. A francia Michel Hazanavicius alkotása láttán talán még Hollywood is tanult valamit régi önmagáról.

---

Mert A némafilmes a lehető leggondosabb kezek munkája nyomán született, hogy keserédes melankóliával, a lehető leghűbb képet festve mutassa be azt a korszakot, amikor a némafilmek csillaga leáldozott. Az ünnepelt színész, George Valentin (Jean Dujardin) épp a karrierje csúcsán van, amikor egy napon szó szerint belebotlik egy rajongóba, Peppy Miller-be (Bérénice Bejo). Miközben előbbinek a pályáját derékba töri, utóbbit épp a hangosfilm megjelenése emeli sztár státuszba.

Bár a kép és valóság viszonyában a fotográfia felfedezése jelentette a döntő fordulatot, a film tette lehetővé először, a mozgás, a változás rögzítését. Edison és a Lumière fivérek korában egyszerre rajongtak a nézők a valóság illúzióját keltő filmes képekért és az egyértelmű, de fordulatos történetekért. Az amerikai némafilmesek – ellentétben az európai alkotókkal –, a szélesebb néprétegeket, a szegényebb és egyszerűbb munkásokat próbálták szórakoztatni az ezredfordulót követő években. Megszületett a tömegfilm, és bár a közönség összetétele időközben átalakult, Hollywood továbbra is a felhőtlen szórakoztatás jegyében ontotta a némafilmeket. Ebben a törekvésben Hazanavicius alapvetően osztozik a nagy elődökkel, hisz a tündöklő sztár, George Valentin bukását szappanopera-szerű fejezetekben tárja elénk. Mégis – épp a némafilm eszközeinek alkalmazása révén – ad arra lehetőséget, hogy a valódi történet a fejünkben szülessen meg. A fekete-fehérben látható jelenetek közé beillesztett feliratok (inzertek) helyett a kép alatt tűnteti fel a párbeszéd foszlányokat – mindig csak annyit közöl, amennyi feltétlenül szükséges a megértéshez. Sőt, az egyik legfontosabb párbeszédes mozzanatot magyarázat nélkül hagyja, amiért a néző kifejezetten hálás lehet. Mert Hazanavicius bár sokat sejtet, George Valentin és Peppy Miller részletes jellemrajzát végeredményben velünk készítteti el.

A gesztusok szélesek, a mozdulatsorok szépen kivitelezettek, az arcjáték több mint kifejező. A némafilmes színészek eszköztárát használják Hazanavicius szereplői, akiknek játéka tökéletesen idomul a lehetőségekhez. Jean Dujardin remekül hozza a saját dicsfényétől elvakult, örökké tetszelgő sztárt, aki a magánéletben némább, mint a filmjei. Magányát ideig-óráig oldja a siker, mely később hűtlen szeretőnek bizonyul. Bérénice Bejóval tökéletes párt alkotnak a vásznon: többet mondanak el némán a szerelemről, mint némelyek, „hangoskodó” alteregóik közül.

Bár Ludovic Bource zeneszerző gondoskodik arról, hogy ne a zacskócsörgés legyen az egyetlen hanghatás a film alatt a nézőtéren, a dobhártyánkra mért súlyos csapásként éljük meg, amikor egy ponton hirtelen hangossá válik az atmoszféra. Kiderül: Valentin rémálmában járunk, ahol még a madártoll is éktelen robajjal hull le.

A némafilmes alkotók előtt tisztelgő szakmabeliek széles táborából Hazanavicius érzékenységével emelkedik ki. Filmje már azzal is történelmet csinált, hogy bekerült az Amerikai Filmakadémia látókörébe. A 84. Oscar-díjátadó ceremónián öt díjjal jutalmazták a francia produkciót, mely az Oscar-gálák története során a második némafilm, amely a legjobb film kategóriában arathatott diadalt. Sok magyar nézőt eddig ugyan nem vonzott a moziba, azért még reménykedhetünk, hogy nem veszett ki a mozi klasszikus értékei iránti fogékonyság az ingerektől elbódult tömegekből. A némafilmes az egyik legkonkrétabb bizonyíték arra, hogy egy kompakt történet elegáns és esztétikus képi megvalósítása nem a színeken, a térhatáson és a hanghatáson múlik.