A gyomrunkban érezzük azt a valóságot, amit ez a debreceni előadás megmutat

---

Debrecen – Van, amikor a kérdések sem egyszerűek, és a válaszok sem. A Fináléban a titkok és a TikTok világa keveredik. Kritika.

---

Napraforgó, Vándorkutya, Eltűnő ingerek, Imágó. Ezeket a Pass Andrea nevével fémjelzett előadásokat mi, debreceniek is láthattuk. Az első hármat a Deszka Fesztiválon (2017-ben és 2019-ben), az Imágót (ezt a kiskamasz átváltozás-történetet) pedig „hazai pályán”, a Csokonai Színház produkciójaként, szintén két éve. 

Fotók: csokonaiszinhaz.hu

Pass Andrea darabjai rólunk szólnak, a máról, a mostról, a ma eszközeivel, a ma nyelvén. Nem mindig szép ez a nyelv, de mindig tűpontos. (Az volt a Csirkefej is, Spiró drámája egy más korban, egy másik jelenről, Debrecenben Bertók Lajossal, aki már annyira régóta nincs velünk.)

Olyan, amilyen a mi világunk. S ezért nem haragudhatunk rá: legfeljebb eldönthetjük, akarjuk-e szeretni vagy sem az előadásait. 

A Csokonai Színház produkciója, a Finálé több szinten, több szálon futó játék. Az álom- és meseszerű felvezető után erősen indít: tragédia történt az iskolában, ahol a legendás pedagógus, Káldi Helga (Ráckevei Anna) tanított: meghalt egy kisfiú, a kilencéves Pál Berci (Herczeg Tamás). Az eset nagy port ver fel – és erre a kereskedelmi média is ráerősít. Mi történt a kisfiúval? Milyen viszonyban volt a tanáraival? Mitől frusztrált Káldi Helga fiatal kolléganője (Tolnai Hella)? Ki lépett át olyan határokat, amelyeket nem lett volna szabad? Mit és mennyit szabad, kell ebből megmutatni a nagyvilágnak? Magánügy, vagy tévéműsorba kívánkozó közügy az apa (Herczeg Tamás játssza őt is) fájdalma?

Csak kapkodjuk a fejünket, ahogy hirtelen belezuhanunk a mélymagyar valóságba, ahol a képernyőn és az online térben, a közösségi oldalakon hasító celebek (Wessely Zsófia, Mercs János) tálalják az igazságot a csatornák érdekeinek megfelelően, mindent és mindenkit feláldozva a nézettségért, a kattintásokért, a lájkokért, a követőkért. Akár önmagukat is: mindent megmutatnak, mindenre reakciót várnak, s mindennek a részesei leszünk mi, nézők is a laptop, a tévé, a telefon képernyője előtt – vagy éppen itt, a színházban. 

Különös figurák sasszéznak elő a „lájvozós”, „tiktokozós” világból: abból élnek, hogy híresek, és akkor híresek, ha kíváncsiak vagyunk rájuk.

Pénzt kérnek egy „szelfiért” (Réti Adrienn mv.), őrjöngenek, ha sok a mérges fej a kommentekben, vagy ha nem pörög a nézettség, nem emelkedik eléggé meredeken a követők száma, és beletaposnak a „lúzerekbe” (Vilmányi Benett mv.). Ott vannak a metróállomáson, az utcán, de ott a hálószobánkban is: mindenütt ők jönnek szembe velünk. Vagy legalábbis ezt szeretnék. 

Ismerősek? Igen. Emlékeztetnek azokra, akik a valódi, színházon kívüli világban rontják a levegőt, az ízlést, mutatják a példát, mennyivel kifizetődőbb tahónak lenni, mint senkiházi vidéki tanerőnek, akit a média gépezet bármikor eltiporhat – okkal, ok nélkül, mindegy is, csak történjen valami.

A kérdések sem egyszerűek, a válaszok sem Pass Andrea darabjában, ahol az egyébként végtelenül egyszerűen berendezett színházi tér is élővé, vibrálóvá válik a vetítések, a színek hatására. (Tihanyi Ildi munkája a díszlet és a jelmez.) S egy idő után nem is könnyű eldönteni, mi a valódibb valóság: az, ami a monitorokon pulzál, vagy az, amiben az egyszerű emberek léteznek.

Egyáltalán: számítanak ők? Számít, aki nem híres? Aki nem celeb? Aki maga alatt van, mert meghalt a kisfia? Aki tanít, és a legjobbat akarja – legfeljebb az eszközei nem tökéletesek?

(Már ha az és olyan itt bármi, amilyennek láttatni akarja a média.) Vagy aki fájdalmat cipel éveken és évtizedeken át, kínos mozzanatokról hord magában emlékeket? Titkokat hurcol, és nem biztos benne, hogy mi lenne a jobb: világgá kiáltani vagy hallgatni. 

Bartha Márk zenéje nagyon erős: ahogy a mélynyomókból ömlik a basszus, ha a szék nem is mozdul meg alattunk, de a gyomrunkban érezzük. Ahogy

a gyomrunkban érezzük azt is, milyen felkavaró ez az influenszerek által irányított valóság.

A mi világunk, melyben sajátos ellenpontot képez a Ráckevei Anna és Vilmányi Benett által alakított két alak.

Az előadás egyik nagy meglepetése különben Gelányi Imre (mv), akit évtizedek óta láthatunk nem feltétlenül klasszikus kőszínházi produkciókban. (Legutóbb talán Hajdu Szabolcs Egy százalék indián című előadásában.) Nem meglepő, hogy most is nagyon jó volt, de talán ő játszhatta a legnagyobb ívet: mintha a mesék világától landolt volna az iskola gondnokának szerepében, némi abszurd, a David Lynch-filmekből ismerős gesztussal színezve, finoman adagolt költőiséggel. 

A Finálé gyorsan indít és egyre fokozódó tempóban halad előre az egyre durvábbnak, ugyanakkor grandiózusnak, szó szerint pokolinak ígérkező végkifejlet felé. Az előadás nyelve nagyon pontos, de a játék, a történetmesélés néha mintha sok lenne, úgy árad ránk, mint egy megvadult folyó, ami egy szűk csatornába érkezik, s onnan zúdul az arcunkba felfokozott erővel. Ám a vég közelsége, bármilyen elsöprő is – felvillantja a reményt. Minden generáció után jön egy másik, és velük a lehetőség, hogy azt a sok szennyet, ami itt van, talán sikerül majd eltakarítani innen.

Mert ha nem, tényleg vége a világnak… Pass Andrea kegyetlen valóságot mutat, de ezért ne haragudjunk rá, nem tehet róla a tükör, mit látunk benne.

Különös belegondolni, hogy a Lovardában játszott produkció valójában stúdiódarab. Ami elsőre persze megtévesztő. Rétegelőadás, nem szól mindenkinek. Ha a pesti est része lenne, valószínűleg szétszednék érte a jegypénztárakat. Bármelyik fesztiválon mennybe menne. Legyen ünnep itt is, ha játszani fogják. Vegyenek nagy levegőt és jegyet rá. (Ha végre feltűnik a műsorban...)

További fotókat, részletes szereposztást itt találnak.

Kapcsolódó cikkek:

---

Cím	dátum
Messzire röpíti a forgószél a debreceni nézőket	2021.09.19