Már csak a kezével lát a mérnök, aki a debreceni csendőrlaktanyát is áttervezte
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2016.04.24. 13:34 | Frissítve: 2016.04.25. 10:24
Debrecen – Az építőiparban dolgozott, festeni csak később kezdett, ám fokozatosan elveszítette a látását. Manapság szobrászkodik a 77 éves Kádár Nagy Lajos.
Néhány perc csupán Debrecentől Ebes, ha kocsival nekilendülünk. A tempóra persze érdemes vigyázni, mert bár teljesen átlagos hétköznap van – hat óra lesz lassan –, villognak a szembejövők: mérnek. Valóban, hamar fel is tűnik a rendőrautó, s az egyenruhások, amint figyelik a forgalmat, s vadásznak a gyorshajtókra. Mivel azonban az úticél ilyen közeli, nincs ok sietni. Egy darabig még világos marad úgyis, amire a fotózás miatt lesz szükség: Kádár Nagy Lajost és szobrait szeretném megörökíteni.
A Holló László-díjas alkotó Sárrétudvariban született 1939-ben, Debrecenben érettségizett, s később fiatal építészként itt is dolgozott. Nem mindennapi pálya ez, ha végiggondoljuk. Kádár Nagy Lajost már fiatal korában is érdekelte a képzőművészet, alapvetően mégis más utat választott: építészmérnöki diplomát szerzett. Bár rajzolni, álmodozni azon a pályán sem volt lehetetlen, de mégis másfajta precizitást igényelt, mint a majdani kolorista festő világa, akinél az önálló tárlatok jegyzékét nézve rácsodálkozhatunk: tulajdonképpen nem is túl régóta lépett a közönség elé. Első ízben Ebesen, a Tájmúzeumban, még 2007-ben, azaz kilenc esztendeje. Ám mostanában hanyagolnia kell a színek világát. Miközben nyugdíjasként festeni kezdett, sorra születtek képei, s nyíltak kiállításai, fokozatosan elveszítette a szeme világát. Ma már szinte semmit nem lát.
Nem adta fel azonban, kiapadhatatlan alkotókedve nem hagyta cserben. Kis méretű kerámiaszobrokon kezdett dolgozni, több mint kétszáz műve készült el, melyekből több tárlatot is tervez. Legközelebb a Szent Erzsébet Szeretetotthonban nyílik – ahogy a művész fogalmaz – interaktív tárlata. Ott lesznek jó pár hétig ezek a szobrok, és az a Kádár Nagy Lajos terve, hogy az otthon lakóit rávegye, írják meg, milyen hatással van rájuk a kiállítás, mi tetszik nekik, milyen gondolatokat indít el bennük egy-egy alkotás.
A ház – melyet maga tervezett – Ebes túlvége felé található. Gyönyörű a kertje is, tele virágzó fákkal, dús gyeppel, tűzrakóhellyel, kicsinyke tóval. A kertben ízléses pavilon: olyan, mint egy nyári lak, de hogy kihasználhatóbb legyen, beüvegezték. Zsúfolt polcain Kádár Nagy Lajos kerámiaszobrai ragyognak. „Én már csak a kezemmel látok” – magyarázza az alkotó. Ott van mellettünk a felesége, Ágnes asszony, aki mindenben segít a férjének. Bár amilyen biztosan mozog a számára ismerős területen Kádár Nagy Lajos, fel sem tűnik, hogy számára mindig sötét van.
Szobrai akkorák, mint amit a kezével átér, amit képes meggyúrni, megdolgozni. Ott mocorog a fejében a gondolat, a tettvágy, az alkotó energia, és fogja az anyagot, küzdeni kezd vele. Sok mindent belelátni ezekbe az absztrakt művekbe. Arcokat, formákat, egyéniségeket. Mintha Ady Endre lenne az egyik alak, s egy kalapos nő a másik, aki valahonnan annyira ismerős. Megfáradt aktok, mesebeli lények, valószínűtlen állatok, megdermedt növények. Félbeszaladt mozdulatok, érzelmekkel teli, sűrű pillanatok – e munkákat látva meglódul a fantázia. Az az erő, az az akarat, ami létrehozta ezeket a szobrokat, megérinti a nézőt.
Itt dolgozik, kint a kertben? – kérdezem Kádár Nagy Lajostól. Rázza a fejét, hogy nem, bent a ház mellett egy kis kamrában. Majd megmutatja a feleségem – mondja. Az alkonyat ugyan ereszkedik, de az idő még jó, kellemes, csend van, nyugalom, csak a tömött zölddel teli ágak remegnek a finom szélben. Elmeséli, hogy Hajdúszoboszlón telepedtek le, ott dolgozott, aztán hogy nyugdíjas lett, Ebesre jöttek a feleségével. Itt él a fia is a családjával, pár évvel ezelőtt Debrecenből kiköltöztek, tulajdonképpen őket követték. Szeretnek itt lakni, rendezett, szép kis falu ez.
Aztán bemegyünk, megnézem a falakon lógó festményeit. Betekintést nyerek a műtermébe is, ami tényleg nem túl nagy. Ott vannak a szerszámai, az eszközei, ott az agyag is. Ezek a szobrok színesek, hozom szóba. „Van egy elképzelésem, elmondom Bagossy Sándornak” – aki népi iparművész, és jó ismerőse Kádár Nagy Lajosnak –, „ő segít az égetésben” – mondja. Nem olcsó hobbi ez, jegyzem meg, hiszen az anyag, az égetés is sokba kerül. Ha Szentendrén élne Kádár Nagy Lajos, igen egymásnak adnák a kilincset a vevők. Ebes azonban más világ, bár itt is értéklik az emberek az alkotásait. Nemrégiben kitüntette a település vezetősége a művészt, aki elmeséli, hogy díjat alapított, amit a helyi általános iskola legjobban rajzoló diákja kaphat, s egy eredeti Kádár Nagy-szobor mellett pénzzel is jár. Több könyv született róla – Erdei Sándor jegyzi ezeket szerzőként illetve szerkesztőként.
A következő a szobrait mutatja majd be, ide rövid, aforizma szerű szövegeket is tervez. „Úgy nézd a képeket, mintha zenét hallgatnál, mert zene ez is a szemnek, amit a látó ujjak komponáltak az agyad nem látható billentyűin” – mondja, hozzátéve, Látó ujjak lesz a kötet címe. Aztán egy másikat idéz fel: „Anyám azt mondta, fiam, ne legyél erdőmérnök, mert magányos leszel. De anyám azt nem mondta, ha művész leszel, még magányosabb leszel.” Ezek az én életérzéseim – teszi hozzá.
Lassan összeáll a kép az életéről: 22 évet lakott Debrecenben, 33 évet Hajdúszoboszlón, s valamennyit Egerben is, ami nagyon más világ. Majdnem tíz évet töltött tervezőként a Kelettervnél. Szerette a szakmáját, ez teljesen átjön. Bölcsődétől a ravatalozóig, a kórháztól a tehenészetig, a kenyérgyárig mindenfélét tervezett, s természetesen társasházakat is. Debrecenben nem is akármilyen munkái voltak. A Keletterv (a Kelet-Magyarországi Tervező Vállalat) egykori, Wesselényi utcai épületének alapjául szolgáló hajdani csendőrlaktanya átalakításának terve is Kádár Nagy Lajos nevéhez fűződik, ahogy a debreceni „nagyposta” műszaki és szociális épületéé is. A klinika Elméleti Tömbjét pedig Mikolás Tiborral tervezte – ezt 1972-ben kezdték építeni. „Az építészet nagyon bonyolult. Ismerni kell az összes építőanyagot, statikailag is rendben kell lennie, tartani a határidőket, az anyagi kereteket. Ráadásul abban az időben minden elő volt írva: egy vécé 85-ször 110-es legyen, ha kifelé nyílik az ajtó, ha befelé, akkor 85-ször 140-es. Tíz lakásból egynek lehetett erkélye, másfél-két négyzetméter. Az akkor tervezett házakkal ma már nem lehet dicsekedni, nem volt bennük nagy fantázia. A festészetben viszont azt tehettem, amit akartam. A tradicionális előírásokat nem vettem figyelembe, vagy mert nem ismertem őket, vagy mert nem érdekeltek. A szobrászatnál is az van, hogy semmi nem számít, csak az, hogy megálljon az alkotás... Maga a kompozíciós készség még építészként kialakult bennem, ezzel sosem volt gondom” – magyarázza határozottan.
Az egészsége rendben van? – kérdezem. A vérnyomásra figyelnie kell, de azért néha iszik egy-egy pohár rozét. S ma gyalogolt egy jó nagyot, vagy három-négy kilométert. „De csak itt a járdán mentem, oda s vissza, a falu végig” – mondja Kádár Nagy Lajos, aki 77 évesen már csak a kezével lát, ám az alkotás örömét így is, nap mint nap megéli.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)