Tovább Amerika útjain – végtelen utazás a kaliforniai 1-esen
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2011.09.24. 08:00 | Frissítve: 2011.11.04. 16:37
Kalifornia (USA) – „Úton lenni boldogság, megérkezni halál.” Az amerikai beat-nemzedék jelképe, Jack Kerouac szavai ezek, aki mintha betartotta volna szavát: fájdalmasan fiatalon, 47 évesen ment el. De művei, szereplői és helyszínei tovább „élnek”. Köztük a kaliforniai Big Sur…
1992-t írtunk, angol szakosként Amerika „sávra” jártunk, és félévkezdéskor megkértük Szilassy tanár urat, hogy tartson nekünk egy speciálkollégiumot a beat-irodalomról. Nem volt ellenére, mi meg mondtuk, hogy termet sem kell keresni az egyetem főépületében, jó lesz nekünk a „Kohász-tanszék”. Ez az egyik nagyerdei szálloda presszója volt: olcsón mérték az Unicumot, a sört és a bort, sűrűn megfordultunk hát arrafelé. Tanár úr javasolta, hogy ne bíbelődjünk holmi engedélyeztetéssel, poharazgathatunk is kicsit, legalább autentikusan merülünk el a témában. Mi sem követeltünk tőle gyakjegyet vagy aláírást. Így iktattunk be egy illegális kurzust egyetemi tanulmányainkba.
Sajnos Szilassy tanár úr túlságosan korán itt hagyott bennünket, így hát ma már nem tudnánk folytatni a majd’ húsz éve megkezdett diskurzust Corsóról, Ferlinghettiről, Burroughs-ról, Marcuséről, Snyderről, Ginsbergről vagy éppen Kerouac-ról. A beatnemzedék irodalmának alapjait viszont megismertük, azt pedig talán nem csak mi tudjuk, hogy a kor alapkönyve Kerouac Útonja. Dean Moriarty és Neal Cassady utazásain keresztül ismerheti meg a könyv olvasója a második világháború utáni Amerikát. Kerouac prózája elemi erővel hatott, ezért találó a megjegyzés: „az író olyan művet alkotott, olyan mítoszt teremtett, amely mára része az amerikai álomnak”.
Mégis, hogy kerül Kerouac és az egész beat nemzedék egy utazási rovatba? Egyszerű a válasz, könyveiben gyakran „elidőzhetünk” Kalifornia nyugati partvidékén, Big Sur és Monterey környékén. Előbbi címadója is egyik regényének (magyarul Művésztelep címmel jelentették meg), melyben Dean Moriarty – akárcsak az Útonban – itt is gyakori vendég, elsősorban az óceánparti vad szirtek tövében. És Big Sur ma is hűséges ahhoz a hagyatékhoz, mely világszerte ismertté tette nevét: az erdei kis településen számos művész él és dolgozik. Amikor pedig a mindennapi halandó arra autózik, megáll és körülnéz, egyből megérti, hogy miért szerették idejüket itt tölteni regényírók és regényhősök…
Kaliforniai 1-es. Egy rendkívül hosszú, de nem teljesen összefüggő autóút a Csendes-óceán partja mentén. Ha valaki a nosztalgikus, Harley Davidsonos vágytól hajtva végigmegy a legendás 66-os úton (illetve sok helyen csak annak mentén, de erről már írtunk), talán érdemes egy kis időt szánni az 1-esre is, mondjuk Los Angeles-től San Franciscóig. Jó, a távolság nem kicsi (380 mérföld, azaz körülbelül 611 kilométer), de az élmény leírhatatlan. Néhol városok vagy legelők mellett, másutt az óceán szélén, később magasan kanyargó szerpentinen, vagy éppen erdőben vezet az út, hogy aztán ráadásként egy gyönyörű metropoliszba, Friscóba érjünk.
Érdemes tudni, hogy ha nem csak egy néhány napos, „egyvárosos” utazást választunk, hanem látni is szeretnénk Amerikát, alapos tervezésre van szükség. A távolságok ugyanis óriásiak, a közlekedés relatíve lassú (a legtöbb szövetségi államban 65 mérföld az óránkénti sebességlimit, a sok közúti rendőr miatt pedig nem érdemes kockáztatni a gyorshajtást), és a nap itt is 24 órából áll! Aminek persze egy része - nem meglepően - éjszaka, tehát a látnivalók megszemlélésére tökéletesen alkalmatlan. A lényeg az, hogy a kaliforniai 1-es útra egy vagy két napot kell tervezni. Ha reggel jó korán elindulunk LA-ből, és a legtöbb természet adta csodát szeretnénk megörökíteni, akkor körülbelül Big Surnél láthatjuk a napot, ahogy lebukik az óceán „mögött”. Onnan aztán sötétben is továbbautózhatunk Friscóba. Ellenben, ha sétálni támadna kedvünk mondjuk Santa Barbarában, vagy valamely másik út eleji spanyol kisváros utcácskáin bámészkodnánk, Big Surnél lemennénk az óceánpartra, esetleg körülnéznék Montereyben, már nem elég egy nap.
A Los Angeles és San Francisco közötti szakaszt Középső-partként nevezik. Errefelé bőséggel megismerhető Kalifornia spanyol öröksége. A 18-ik században, illetve a 19-ik század elején ferences szerzetesek 21 missziót alapítottak az államban, ezekből jó néhányat ezen a vidéken. A missziók, valamint a spanyol gyarmati főváros, Monterey őrzi Kalifornia gazdag koloniális múltjának emlékeit. Santa Barbara pedig az a városka, amely igazi ritkaságnak számít: egyetlen építészeti stílusban építették fel. No, nem azért, mert szigorú főépítészei voltak. A magyarázat ennél egyszerűbb (és tragikus): 1925-ben földrengés pusztított errefelé, amely lerombolta a várost. Az újjáépítést aztán már tényleg szigorú szabályok szerint vezényelték le, ennek mediterrán építészeti stílusjegyeit találja az utazó a városközpontban.
Elhagyva az 1-es (sőt errefelé inkább 101-es) „belső” útjait, lassan kiérünk az óceán partjára. Jó darabig bújócskázunk a nagy vízzel: hol egészen megközelítjük, hogy aztán néhány kilométeren át dombok között kanyarogjon velünk az út. San Simeonnál egészen különleges helyre invitálnak a táblák - William Randolph Hearts kastélyába. Maga a névadó 1863 és 1951 között élt szép hosszú életet. 1919-ben örökölt egy ingatlant a városka fölötti domboldalon, oda építette fel „főművét”. A Hearts Castle Kalifornia egyik legnépszerűbb turistacélpontja. Aki úgy döntene, hogy meglátogatása nélkül nem akar hazajönni, már előre tervezzen újabb négy-öt órát az útra!
Nagyjából ezen a vidéken dől el további sorsunk (és ezzel előre sajnos nem kalkulálhatunk), hogy továbbmehetünk-e az 1-esen, vagy sem. Ez talán így elsőre furcsának tűnik, de nem az: lassan elérkezünk Kalifornia legvadabb partvidékéhez. Emelkedik az út, sziklás hegyoldalak mentén autózhatunk tovább – ha lehet. A helyzet az, hogy nem mindig lehet: esős időszakban a gyakori omlások miatt sokszor járhatatlan az út. Jó időben persze járható. Mi az hogy? Nagyon is! Mielőtt azonban „elemelkednénk” az óceánszinttől, érdekes alakok keltik fel figyelmünket. Szürke fókák százai heverésznek és sütkéreznek a parton. Hihetetlen a látvány, mintha a világtengerek összes fókája ide járna napfürdőzni…
A 18. század végén ideérkező spanyol hódítók az El Pais Grande del Sur nevet adták ennek a vidéknek. Innen jön tehát a Big Sur elnevezés. Valami lélegzetelállító útszakasz ez, 160 kilométer hosszan hegyek, szirtek és sziklás öblök kényszerítik gyakori megállásra az utazót. Az 1930-as években építették meg az 1-es út ezen szakaszát, és körülbelül ennyi volt az emberi beavatkozás. Nincsenek nagyobb városok, csak néhány kiszolgáló egység, no és maga Big Sur „település” néhány művészházával és turistaközpontjával. Ehhez gyakorlatilag egy étterem és három boltocska tartozik, no meg óriásfákkal benőtt hatalmas erdő. Ha errefelé megállunk, és gyalog kijutunk az óceánpartra (vagy valamelyik sziklaszirtre), körülnézve egyből megértjük, miként ihlette meg ez a vidék Jack Kerouac-ot és barátait. Big Sur, Carmel és Monterey ma is árasztja magából az érzést, amiről a beatnemzedék talán legnagyobbika írta az Útonban: „Úton lenni boldogság, megérkezni halál.”
Mi persze halni nem készültünk, de továbbmenni igen. Mert a távolban vár ránk San Francisco, ahová azért mindenképpen szerettünk volna megérkezni. De olyan végtelennek és hihetetlennek tűnt ez az egész utazás…
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)