Miért szeretnek kutyával élni a debreceniek?
Szerző: Ásztai Lili | info@dehir.hu Közzétéve: 2015.03.07. 15:45 | Frissítve: 2015.03.08. 16:23
Debrecen – Van, aki esküszik rá: tényleg a legjobb barátod, csak rajtad múlik, mit kezdesz vele. Ráadásul a kutya összehozza az embereket is.
A Széna téri kertes házak környékén kevés kutyasétáltatót szoktam látni, pedig a nagy téren örömmel szaladgálhatnának a házi kedvencek, ahogy az enyém is teszi, ha arra járunk. Az új élmények, szagok, emberek, s kutyatársai csábítják az utcára, meg egy kis pajkosságra. A téren kívül néha a közeli utcákon is körülnézünk, ahol nagy hangzavar kíséri lépteinket, mivel feléled az utca minden házőrzője.
Ehhez a kertes házas övezethez képest egészen más képet mutat a Derék utca a maga emeletes házaival. Itt lakik Varga Nikolett, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyik hallgatója, aki jól ismeri a környékbeli kutyabarátokat. „A kutya összehozza az embereket” – vallja Varga Nikolett. A környéken mindenki ismeri a kutyagazdikat, és ha a kutyások találkoznak, az általános kutyakérdések után (fiú, lány, mennyi idős...) rögtön elindul az ismerkedés, akár még barátságok is szövődhetnek. Rengeteg kistermetű kutya él arrafelé, és mint Nikolett mondja, már kutyasétáltató időpontot is szoktak egyeztetni az ott lakók.
Nikinek egy bichon bolognese (más néven bolognai pincs) kutyája van. Az ötéves Barnust naponta háromszor viszik sétálni, s ha Niki nem ér rá, akkor az anyukája vagy a tesója szokta levinni a kutyát. „Apukám az elején kicsit a kutyatartás ellen volt, mert szerinte az állatok nem lakásba valók, egész nap friss levegőt igényelnek, és szabadon szaladgálást. Nálunk ez nem kivitelezhető, mert kis lakásban lakunk. Mára viszont apu megbékélt a helyzettel. Imádja a kis fehér pamacsot.”
A Tócóvölgyben lévő négyemeletesek mögött van egy puszta, ahol sokan szabadon engedik a kutyákat, mivel nincs kialakítva semmilyen terület nekik. Igaz, hogy sok mindenre kell figyelniük a gazdáknak (kutyapiszok-zacskó, pórázon legyenek az állatok), mégis kárpótolja őket a sok szeretet, amit kapnak a kedvencektől. „Amikor rossz hangulatban vagyok, Barnus megérzi, odajön és azonnal felvidít, ahogy megsimogatom. Hihetetlen.”
Szabóné Katalin más korosztályhoz tartozik: a nyugdíjas éveiben jár, s mivel a kertje elég tágas, el tudja engedni a kutyáját. Marci, ez a négyéves keverék kutyus kénye-kedve szerint tud ott futkorászni, és nem kell alkalmazkodnia a pórázhoz. „Valószínűleg engem húzna a pórázon és nem fordítva” – mondja mosolyogva a gazdassszony. – Leginkább az unokák miatt tartom, és persze csak jó néha szólni valakihez, ha egyedül vagyok”.
Penny, a saját kutyám pumi fajtájú, s ehhez mérten kicsit bohókás, kicsit szeleburdi, de legfőképpen makacs. Igényli a megszokott sétákat, a családtagjai közül valaki mindig szán rá időt, hogy elvigye néhány körre. Ha tudna beszélni, akkor felhívná a figyelmet az igényeire, például hogy este 9-kor vagy 10-kor szeretne még császkálni picit. Addig is marad a könnyes szemű tekintet a gazdira, a fel-felugráló mozdulat, ahogy szinte ráncigál, mint egy gyerek, hogy tegyem már fel a pórázt. Persze előfordul, hogy inkább játszana, és ilyenkor elgurítja a labdát sunyin jelezve, s addig figyel, míg észre nem veszem.
Hasonlóképpen jár így Pelei Niki is, akinek egy keverék kutyusa van. Mivel a Tócóskertben él, napi kétszer minimum leviszi Bubit sétáltatni, s ha több ideje van rá, még egy kis reggeli futás is belefér munka előtt. Esténként persze hosszúra nyúlnak a sétálási idők, mivel nagyon sok kutyaszerető barátja van. Ha nem dolgozik, többet megy a kutyával sétálni, de általában mindenhova magával viszi, ha teheti. Hétvégén pedig kutyaiskolába járnak – bár már két tanfolyamot elvégeztek ― klubfoglalkozásokra még visszavárják őket. A hamarosan negyedik évében járó Bubira egy menhelyen bukkant rá Niki. „A ketrecben csapzottan, de annál édesebben nézett rám és a páromra: szerelem volt első látásra. Még jó, hogy mind a ketten kutyások vagyunk, így nem kell féltékenykednünk egymásra” – idézi fel Niki az első pillanatot, mikor házi kedvencet választottak.
Szabó Dávid egyetemista Debrecenben: számára felüdülést jelent a kutyasétáltatás a végtelennek tűnő szemináriumok után. Egy kétéves magyar vizslája van, aki – életkorából fakadóan – elég játékos természetű, ugyanakkor nagyon sértődékeny is: „Ha egy hosszú nap után megyek haza, esetleg a haverokkal elmaradok még egy kicsit, elvonul a sarokba, szabályszerűen megsértődik, hogy nem foglalkoztam vele egész nap. Rosszabb, mint egy nő” – neveti el magát a gazdi, hozzátéve, hogy ki kell engesztelnie ilyenkor.” Ennek ellenére Dávidot semmi nem tántorítja el attól, hogy mindig legyen házőrzője; mint tartja: „Kutya nélkül sajnos nem megy. Egyetlen olyan forrás, amiből tudok táplálkozni, erőt nyerni, kikapcsolni. Hihetetlen jószágok! Feltétel nélkül szeret, tényleg a legjobb barátod. Csak rajtad múlik, hogy mit kezdesz vele.”
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)