Hazatért a debreceni túrakerékpáros az embert próbáló, 145 napos nagy kalandjáról

---

Debrecen – Rendkívüli utazás volt, ám Erdélyi Zsoltnak esze ágában sincs lazítani. Könyvet ír az útról, készül egy film is, amihez 80 órányi nyersanyagot forgatott.

---

Erdélyi Zsolt, a debreceni túrakerékpáros több nagy utazást tett az elmúlt években. 2014-ben negyvennégy napon át tekert hazánk útjain, s közel 4 és fél ezer kilométer után tért haza. Jó évvel később újabb hatalmas útra vállalkozott: nyár végén elindult, hogy körbebiciklizze a hajdani Nagy-Magyarországot. Idén pedig egy történelmi jelentőségű útvonal, az egykori vasfüggöny határvidékének kerékpáros bejárására indult Erdélyi Zsolt.

Dehir.hu: Hogy jött a gondolat, hogy ilyen emblematikus útra induljon?

Erdélyi Zsolt: A 2015-ös történelmi Nagy-Magyarország túrám után Skandinávia és a balti országok körében gondolkoztam, nagyjából össze is állt ennek az útvonalnak a terve akkor. Viszont váratlan események jöttek közbe az életemben, így ezt a tervet sajnos el kellett halasztanom. Aztán időközben elindult az EuroVelo13-as, vagy más néven a Vasfüggöny-útvonal kijelölése. Ez nagyon megtetszett, hiszen benne vannak részben az északi országok, és egyéb más érdekes területek is. Markáns történelmi vonatkozása is az útnak, hogy a határzár felszámolásának idén van a 30 éves jubileuma. A sok egybeesés miatt ez egy szép kerek történetté kezdett összeállni, és így ezt az Európai Unió által hivatalosan is regisztrált útvonalat választottam.

Dehir.hu: Májusban kezdődött az utazás, és az volt a terv, hogy szeptember elején érkezzen haza. Mikor tette le itthon a kerékpárját?

Erdélyi Zsolt: Az eredeti tervek arról szóltak, hogy 12 ezer kilométert 120 nap alatt, vagyis átlagosan napi 100 kilométert bringázással teljesítsek. Ebben benne lett volna két nagyobb kitérő is, az egyik Helsinki, a másik pedig Berlin. Időközben a terveimet több okból is módosítottam. Már az első 3-4 hétben be kellett látnom, hogy a napi 100 kilométer nem fog menni, és nem a fizikai erőnlétem, hanem az utazás dokumentálása miatt. Rendkívül sok időt elvett a fotózás, filmezés, de úgy voltam vele, ha már dokumentálom az utazást, akkor azt csak részletesen és jó minőségű anyagokkal érdemes megtennem.

Július közepén azonban a német-cseh határ közelében eltűnt a pénztárcám minden iratommal, bankkártyámmal, készpénzemmel.

Emiatt zsákutcába kerültem, és egy rövid kényszerpihenőre haza kellett utaznom, hogy pótoljam az irataimat és a bankkártyámat. Végül a teljes kihívás május 5-től október 5-ig, 145 napig tartott és 9974 kilométert tekertem le.

Dehir.hu: Nagyon különböző országokon haladt keresztül. Sok emberrel találkozott útja során? Volt ideje valamelyest megismerkedni is azokkal a vidékekkel, ahol megfordult?

Erdélyi Zsolt: Igen, úgy gondolom, hogy ott, ahol a hivatalosan kijelölt útvonal természetéből adódóan több időt töltöttem, mint például Finnországban, Észtországban, Lengyelországban, Németországban, Szerbiában vagy Bulgáriában, ott nagyon sok információt tudtam gyűjteni a helyi lakosoktól vagy a helyi bringásoktól. Ahol kevesebb időt tartózkodtam, ott nyilván kevesebb benyomás is ért, ilyen volt például Szlovénia, Horvátország vagy Görögország. Persze, korábbi túráimon ezeket az országokat is elég jól megismertem, de ez az expedíció most a történelmi vonatkozások miatt volt érdekes.

Dehir.hu: Negyven kilós túrafelszereléssel letekerni napi száz kilométert embert próbáló teljesítmény. Hogy bírta?

Erdélyi Zsolt: Igazából még néha több is volt ez a súly. Sokszor változott, például amikor több napra előre kellett terveznem az élelem vagy a víz utánpótlását, akkor azért felszökött ez 45-48 kilóra is.

Dehir.hu: Nem volt olyan, hogy azt érezte, kész, vége, elfáradt, abba kellene hagyni?

Erdélyi Zsolt: Három vagy négy alkalomra emlékszem, amikor nagyon kibuktam. Először Finnországban, Lappföldön a hideg, a havas esők, a hosszú egyenes utak és az ingerszegény környezet miatt. Azon a vidéken szó szerint napokig semmi nem volt, csak a végtelen erdők és a gyönyörű tavak. Se egy benzinkút, se egy kisbolt vagy kocsma, semmilyen lakott terület. Ráadásul az ottani május eleje-közepe még a tél végének számított, és minden szürke, ködös, nyomasztó volt. Ez mentálisan nagyon megviselt.

A második kemény szakasz a Balti-országok tengerparti része volt, ahol nagyon szeles volt az időjárás és többször bokáig érő homokban kellett tolnom a bringát. A legnehezebb az volt, amikor a nagy szél a homokot az arcomba fújta napokon keresztül.

A harmadik a lengyel-német határ környéke, ahol közel két hétig a rendkívül viharos szél okozott problémát. Talán ez a szeles időjárás volt a legnehezebb, a legfárasztóbb és ezek az időjárási tényezők hátráltatták leginkább a haladást.

A negyedik embert próbáló szakasz pedig a szerb-bolgár részen ért. A Pirin hegységet iszonyú nehéz volt legyőzni, itt ismét két hétig küzdöttem a rendkívüli emelkedőkkel.

Ezek a szakaszok fizikailag és mentálisan is megterhelőek voltak. Nagyon megviseltek, de arra sohasem gondoltam, hogy fel kellene adnom a kihívást. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy amennyire nehéz terepek voltak ezek, annyira látványosak is. A természet szépségei így mindig felül tudták írni a megpróbáltatásaimat.

Dehir.hu: Ezúttal egyedül vágott az útnak, de felkínálta a lehetőséget, hogy kisebb szakaszokon csatlakozzanak a túrához, akik szeretnének. Jelentkeztek alkalmi útitársak?

Erdélyi Zsolt: Igen, voltak, akik spontán csapódtak hozzám, akár több napra, de voltak szervezetten bejelentkező csatlakozók is. Ez főleg a hazai szakaszra volt jellemző. Bácsalmáson például a városba érkezésemnél több mint 10 bringás várt rám egy óriási méretű nemzeti színű zászlóval. Ez nagy meglepetés volt, és egyben felemelő érzés is.

Dehir.hu: Milyen feledhetetlen emlékekkel gazdagodott? Mi az, amire nagyon szívesen emlékszik vissza?

Erdélyi Zsolt: Rengeteg kaland, öröm, de küzdelmek és nagy rácsodálkozások is értek az egész út során. Minden napra jutott valami olyan élmény, amire jó érzéssel emlékszek vissza. Általában a táj szépsége, vagy a nagyobb városok történelmi részei voltak feledhetetlenek. Ha mindenképpen ki kellene emelnem valamit, akkor az előbbinél a Duna román- szerb szakaszát és a bolgár Pirin hegységet, míg az utóbbinál a lengyel Gdansk, vagy a német Rostock és Lübeck városát említeném.

Dehir.hu: Hogy bírta a távollétet a családtól, a barátoktól?

Erdélyi Zsolt: Azt hiszem, őket jobban megviselte a távollétem, mint engem. Természetesen nekem is nehéz volt ez az időszak, de az igazság az, hogy szinte minden percem be volt osztva. Nagyon feszes menetrendet kellett tartanom. Főleg azért mert az utazást folyamatosan dokumentáltam fotókkal és videó felvételekkel. Az itthoni, háttérben dolgozó stábból Szilágyi István, aki a videós anyagok vágásáért és publikálásáért felel, viccesen meg is jegyezte, hogy a kamera hozzánőtt a kezemhez. És egyébként ez nagyjából igaz is. Észtországban volt egy három napra hozzám csapódó helyi bringás, aki meg is jegyezte, hogy ez nem túrázás, hanem munka. Akkor ezen a kijelentésen megdöbbentem, hogy egy kívülálló így látja a helyzetet, de hónapokkal később visszatekintve azért ezt már én is így  gondolom.

Dehir.hu: Milyen érzés volt megérkezni Magyarországra, majd Debrecenbe?

Erdélyi Zsolt: Furcsa, mert mióta itthon vagyok, egy perc szabadidőm sincs. Már a megérkezésem napján az október végén megjelenő, az úton készült legszebb fotókból összeállított 2020-as falinaptárral foglalkoztunk a kollégákkal. Szerencsére ezt a kiadványt már célegyenesbe tettük.

Hála Istennek, a média részéről is óriási az érdeklődés. Nap mint nap interjúkat adok vagy beszámolókat kérnek tőlem, és elindultak az élménybeszámoló előadásokra való felkérések is, melyek szervezése ugyancsak sok elfoglaltságot ad. De nem panaszkodok, hiszen ez volt az eredeti terv.

Azt szoktam erre az állapotra mondani, hogy a bringázás öt hónapja volt a projekt első felvonása, és most elindult a második felvonás is az utat bemutató kiadványok és filmek publikálásával. Ez, ha fizikailag nem is nagy kihívás, de szellemileg és munka terén legalább akkora feladat.

Az útról könyvet írok, ehhez az utazás során folyamatosan jegyzeteket készítettem, most éppen ezek átnézése folyik. A videós munkák is szépen haladnak, szerencsére minden a terveknek megfelelően. Hogy az egész munka nagyságrendjét érzékeltessem, több mint 4 ezer fotó és több mint 15 ezer videófájl készült, ez közel 1,3 terabyte anyag, ami nagyjából 80 óra filmes nyersanyagot jelent.

Dehir.hu: Talán korai a kérdés, de tervez valami hasonló nagy utat a közeljövőben? Vagy elege lett az ilyen kemény túrakerékpározásból?

Erdélyi Zsolt: Természetesen tervek mindig vannak, folyamatosan agyalok következő ötleteken, és ha tehetném máris útnak indulnék egy következő nagy kihívásra. Viszont most elsősorban a családé, a munkáé és a pihenésé lesz a főszerep. Biztosan eltelik két-három év, hogy ismét belevágjak egy ehhez hasonló bringás expedícióba. 

További részletek itt, itt és itt találhatók az útról. Az elkészült videókból pedig itt láthatnak!