Ez a világ egyik legszebb városa – és Debrecenhez nagyon közel van – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2021.07.04. 09:45 | Frissítve: 2021.07.04. 09:45
Nagyvárad – Van egy sajátos varázsa Váradnak, ami egyre inkább visszatér. Így látja Simon Judit, aki sokat tett azért, hogy megnyithassa kapuit az egyik friss nevezetesség, a Darvas-ház.
Simon Judittal a nagyváradi színház mellett találkoztunk, egy olyan teraszon, ahol annak idején Ady Endre is szívesen üldögélt, és innen üzengetett a tér túloldalán tartózkodó Lédának. (Néha az is megesett, hogy konflissal ment át hozzá.) Judit nem csak újságíró, de nagy szerepe van egy különleges múzeum létrehozásában is. Bár nem itt született, de itt él, minden kandelábert, kockakövet, épületet ismer.
Dehir: Igaz, hogy a váradiak szerint a Pecze-parti Párizs a világ egyik legszebb városa? Debreceniként én úgy látom, folyamatosan újítják fel az épületeket, utcákat, tereket.
Simon Judit: Miért? Nem a világ legszebb városa? Valóban folyamatosan fejlődik és szépül, azaz a belváros egyre inkább hasonlít egy európai szecessziós városhoz. Nagyváradnak van egy sajátos varázsa, ami egyre inkább visszatér.
Dehir: Nagyváradot nem véletlenül emlegetik úgy, hogy a szecesszió városa. Komoly polgárság lakta a 19. és 20. század fordulóján és nagy létszámú zsidóság élt itt.
Simon Judit: Nagyváradot – vagy ahogy mi, itteniek nevezzük: Váradot – az említett időszakban nagy- és kispolgárok lakták. Nagy- és kisiparosok. A lakosság mintegy 30 százaléka volt zsidó vallású magyar, ami közel 33 ezer embert jelentett. Nagyjából ők építették fel, tették széppé, gazdaggá a várost. A deportálás után nem egészen kétezren tértek vissza.
Dehir: Sok változást megélt a huszadik században: milyen most magyarnak lenni itt?
Simon Judit: Attól függ, milyen szemszögből nézzük és attól is, milyen időszakot élünk. Az én szemszögemből nézve nem rossz magyarnak lenni Váradon, sőt néha kimondottan jó. Választások alatt kevésbé jó, akkor itt is, mint országszerte felerősödik a nacionalizmus, rossz mondatok hangzanak el, amelyek még hatnak úgy egy évig… Attól is függ, ki vezeti a várost és a megyét. Amikor a magyarok beleszólhatnak az ügyekbe, akkor nagyon rendben van itt az élet.
Dehir: A napokban rendezték meg a Szent László Napokat. Itt Debrecen is jelen volt tárlatokkal, előadásokkal, koncertekkel. Hogy látja a két város kapcsolatát? Mennyire eleven a hétköznapokban? Figyelünk a másikra? Érdekli például a váradiakat a cívisváros?
Simon Judit: A városok és a papírok szintjén remek. A színházak között is jó, működő a kapcsolat. A váradiak, akinek van autójuk, simán „átugranak” Debrecenbe ezért, azért vagy csak úgy. Akinek nincs saját gépkocsija, annak bonyolultabb: mert nincs sem vonat, sem rendszeres buszjárat. Ami van, az csak a repterek között közlekedik. Jelenleg a „papírkapcsolatok” kezdenek megtelni tartalommal, a Holnap Kulturális Egyesület valamint az Újvárad irodalmi, kulturális folyóirat felvette a kapcsolatot az Alföld folyóirattal, és ezért sokat tesz Stanik István is, a Magyar Házak szakmai igazgatója (a debreceni Burgundia utcán működő Partium Ház vezetője – a szerk.). Készülnek a tervek, az egyeztetések, úgyhogy hamarosan jó néhány közös rendezvény várható.
Dehir: Ha valaki Debrecenből eljön Nagyváradra szeretne kirándulni, mit ajánl, mit nézzen meg feltétlenül?
Simon Judit: Csavarogjon a városban, nézze meg a Fekete Sas-palotát a Szent László téren (Piata Unirii), üljön ki egy teraszra, csodálja a többi épületet. Üljön ki az EMKE, a jelenlegi Astoria teraszára, ahol Ady időzött, szemben a színházzal, és akár sétáljon át egy előadásra. Menjen végig a főutcán (Republicii), ott a Veiszlovics – szálló, a Brüll-villa (Léda lakott ott, sőt Ady is), nézze a meg a volt Müllerájban berendezett Ady múzeumot, sétáljon a Körös parton, aztán a Kossuth (Independentei) utca után nézzen be a gyönyörűen felújított neológ zsinagógába. És persze tegye meg a kötelező köröket: székesegyház, Kanonok-sor, no meg a vár. S ha nem akar egyedül kóborolni, írjon rám a közösségi hálón...
Dehir: A város egyik viszonylag friss látványossága, a Darvas-ház igen különleges múzeum. Mit kell róla tudni?
Simon Judit: Az édesapám és az öccse, akik eredetileg kolozsváriak voltak, beleszerettek a bohém Nagyváradba és úgy döntöttek, vesznek egy házat a városban. Tény, hogy amikor a szüleim halála után egyedül maradtam, a saját lakásomat is nehezen tartottam fenn, nemhogy restauráltassam az egyre rosszabb állapotban levő házat. Úgy döntöttem, hogy eladom, és az önkormányzat jelezte, élne az elővásárlási jogával. Négy év alkudozás után, jóval piaci áron alul eladtam végül, azzal a feltétellel, hogy múzeum lesz. Ott maradt a neorokokó hálószoba, a 19. század eleji velencei tükör, festmények, miegymás. Hát így lett múzeum.
Dehir: Hogy érzi magát, amikor belép ebbe a múzeumba, s felsétál a lépcsőkön, s benéz mondjuk a konyhába, ahol pár éve még a barátaival beszélgetett?
Simon Judit: Hogy érzem magam, hogy nem mehetek be a hálószobámba? Jól, sőt nagyon jól. Az volt a célom, hogy ez a Zsolnay-kerámiákkal díszített ház, ami mindent tud a szecesszióról – ahogy Ráday Mihály mondta volt – a városomé legyen. Az én Váradomé, hogy örüljenek, akik belépnek. És nagyon jó érzés, hogy mindig sokan látogatják, hogy visszamehetek, megmutathatom azoknak, akiket érdekel és elmesélhetem a történetét.