Életképek Britanniából, avagy: mit tesznek a londoniak azzal, aki fűre lép?
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2014.05.25. 10:24 | Frissítve: 2014.05.26. 13:19
London – Nyolcmillió ember a világ minden tájáról, történelem, kultúra és modernitás. Fish and chips és sör. A város mindenkiben nyomot hagy.
Debrecentől alig több mint két órányi repülőúttal egy különleges világba csöppenhetünk: a britek semmi mással nem rokonítható miliőjébe. Érdemes benne megmerítkezni. De vigyázat: akit egyszer magával ragad, nem szabadulhat tőle sohasem...
Első kép: a metró
Aki Nagy Britannia híres-neves fővárosába utazik, gyakorlatilag moccanni sem tud metró nélkül. A világ legfejlettebb, legjobban kiépített hálózata tekereg Londonban, amely elsőre reménytelenül kuszának, átláthatatlannak tűnik. És sajnos másodikra is. „Undergrund” a neve hivatalosan, noha több mint a fele a földfelszín fölött viszi a töménytelen sok utast. De van egy másik, „népies” neve is, ami sokkal találóbb: „tube”. Aki beleveti magát a rengetegbe, azonnal rájöhet arra, miért nevezik a metrójukat a helybéliek „cső”-nek. A folyosók ugyanis ilyen formájú, számunkra szokatlanul szűk, meleg, levegőtlen alagutak, melyekben kilométereket kutyagolhat az ember, mire végre megtalálja a neki kellő vonalat. És ez még nem minden, arra is vigyázni kell, hogy mindig jobbra húzódjon az ember a mozgólépcsőn. A bal oldal ugyanis a munkába vagy munkából hazafelé igyekvő londoniak területe, akik megállíthatatlanul robognak fel és le egyaránt és aki az utukba keveredik, gond nélkül eltakarítják onnan. A sietségük amúgy érthető, hiszen életük jelentős részét „tömegközlekedik”, buszon, metrón és vasúton és, ha az ilyen akciókkal nyert idők összeadódnak, akár félórával is hamarabb érhetnek haza.
És, hogy milyen sokat utaznak, mutatják a szokásaik is. Ha beszállunk a hihetetlenül szűk, tényleg csak csőpostához hasonlítható szerelvénybe, ahol gyakran annyi hely sincs, hogy az ember felemelje a kezét, a londoniak tudnak békésen esemesezni, olvasni, mobilos játékokkal pötyörészni, sőt enni is. És ami még szembeötlő: általában a metrókocsik és a városkörnyéki kisvasutak kocsijai nem akadálymentesítettek, azaz a peron és a küszöb között jókora szintkülönbség van. Továbbá egy adalék, főként azoknak, akik Londonban a financiális mennyországot vizionálják: jól keresni valóban lehet, de – többek között - a közlekedés is méregdrága. Például két felnőttnek és egy gyereknek a három napra szóló tikettje csaknem 100 fontba kerül. Ez pedig körülbelül 38 ezer forintnak felel meg, ráadásul a napijegy nem is használható fel a teljes 24 órában, mert a délutáni csúcsidő óráira nem érvényes.
Második kép: a városi lét
Londonban mindig pörög az élet. Hatalmas tömeg hömpölyög éjjel-nappal mindenfelé. A nagy közösségi terek egyfajta nonstop találkahelyként működnek. Ilyen a Trafalgar Square is, ahol a nagy Nelson admirális szobra figyeli szédítő magasságból az alant nyüzsgő, százféle nációból összetevődött tömeget. Nelson admirálishoz egyébként számtalan legenda kötődik, a halálához pedig egy igazi brit sztori. A trafalgari csatában életét vesztő hadvezér holttestét ugyanis Londonba kellett szállítani. A katonák úgy gondolták, hogy tartósítás legpraktikusabb módja az lesz, ha egy rummal teli hordóba teszik az admirálist. És miután a britek alkoholhoz fűződő viszonya akkoriban sem volt rossznak nevezhető, makacsul tartotta magát a szóbeszéd, hogy derék hadfiak útközben megcsapolták a Nelsont is „tartalmazó” rumoshordót, és makaróni felhasználásával szürcsöltek az értékes nedűből. Persze voltak és vannak, akik szerint ez csak rosszindulatú pletyka, de azért nem lehet véletlen, hogy éppen a Földnek ezen a pontján terjedt el.
Mert inni azt nagyon tudnak errefelé. Persze van is mit, elég csak a jóféle whisky-kre gondolni, na meg a fantasztikus sörökre. Albionban az éghajlati sajátosságok miatt nem a bajor-féle világos sörök terjedtek el, az angolok ugyanis nem azért isznak, mert melegük van és szomjasak. Itt a nehezebb, sűrűbb vörös, barna és fekete sörök dívnak. Az elegáns belvárosi pubokban fogy is belőlük rendesen, az öltönyös, fehéringes urak isszák, ha az idő engedi, többnyire az utcán, állva. Mert dohányozni odabent Angliában sem lehet.
Ami pedig a közterületeket illeti, ha jó az idő, össznépi piknikezés zajlik mindenütt, kortól, nemtől, öltözettől függetlenül. Ide tartozik a címben feltett kérdés: mit tesznek a londoniak azzal, aki fűre lép? A helyes válasz: egyáltalán semmit. Londonban ugyanis fűre lépni szabad, sőt úgy néz ki, mintha kötelező is lenne – a Hyde vagy a Kensington parkban éppúgy, mint mondjuk a Westmister Abbey kertjében. Elegáns öltözetben is lehet látni a gyönyörű pázsitokon üldögélő, heverésző embereket, nem csak laza, fiatalos cuccokban.
Harmadik kép: a modern London
A Tower, a Big Ben és a többi történelmi zarándokhely látképe fölé tornyosulva már jó ideje épül a 21. század Londonja. Egyre-másra húzzák fel a hatalmas felhőkarcolókat, melyek a legújabb kori gazdagság szimbólumai. A leleményes helybéliek hamar megkedvelték a jelen ultramodern iparának remekműveit. Ennek a legbiztosabb jele, hogy szinte mindegyik kapott már becenevet. Az egyik „Uborka”, a másik „Walkie-talkie”, a harmadik „Sajtreszelő” névre hallgat. De a legnagyobb látványosságot a tavaly átadott „Shard”, azaz „Szilánk” jelenti. A 310 méter magas, hosszan elnyújtott piramis alakú épület mindenhonnan látszik és egyes becslések szerint 1,5 milliárd fontba (azaz 550 milliárd forintba) került, a beruházás nagy részét pedig a katari állam vagyonalapja finanszírozta. Negyvennégy liftje repíti a magasba a látogatókat, mert nem kevés pénzért, de fel is lehet menni a 244 méter magasan lévő kilátóba.
Amúgy benne található még az ötcsillagos Shangri-La luxusszálloda kétszáz lakosztálya 18 emeleten, a 2. és a 28. emelet között pedig irodaházként működik. Persze luxuslakások is vannak a „Szilánk”-ban, melyeket tengerre nézőként is hirdetnek. Ez még igaz is lehet, hiszen tiszta időben több mint 60 kilométerre el lehet látni. Állítólag az épület tervezője nem pénzt, hanem egy lakást kért a munkájáért, amit bérbead vastag pénztárcájúaknak.
Egy másik újkori nevezetessége a városnak nem a magasban, hanem a Temze folyónál található. A Millennium Bridge (hivatalos „családi”nevén London Millennium Footbridge) gyalogos függőhíd, mely a Bankside és a City városrészeket köti össze. A hidat 1998-ban kezdték építeni és 2000-ben át is adták. De a „premier” rosszul sült el, mert az avatást követő napokban a londoniak erős imbolygást tapasztaltak rajta olyannyira, hogy többen ott helybe bele is hánytak a Temzébe. A köznyelv mindjárt meg is alkotta a gúnynevet: Woobly Bridge, azaz imbolygó híd lett a neve. A tervező megsértődött a heves kritikák hallatán és azt mondta: a híd igenis jó és stabil, a problémát az okozza, hogy a londoniak rossz testtartással lépkednek rajta. Az illetékesek mindenesetre nem fogadták el ezt a magyarázatot. A hidat lezárták, majd a stabilizálást szolgáló módosításokat követően 2002-ben nyitották meg újra a nagyközönség előtt. Azóta állítólag kevesebben lesznek tengeribetegek rajta.
Negyedik kép: a kultúra fellegvára
London kétségkívül kulturális világcentrum is. Ennek az utcákon járva is lépten-nyomon fel lehet fedezni a jeleit. Például az emeletes buszokon és a metró folyosóin látható reklámok döntő többsége színházi előadásokra, filmbemutatókra és kiállításokra invitál. Nem véletlenül, hiszen a Londonba irányuló turizmus számottevő hányadát jelentik azok, akik kifejezetten egy-egy produkció miatt látogatnak el oda. És, ha már propaganda, egy érdekesség ehhez a témakörhöz: a Temze partján a város szívében tilos reklámok kihelyezése. Ennek folytán garantáltan errefelé található a világ egyetlen olyan „Mekije”, amelyiknél hiányzik a szokásos ikon a falról.
A város hatalmas, nemzetközi szinten is a legjelentősebbek közé tartozó múzeumai külön fejezetet érdemelnének. A Természettudományi Múzeumban éppúgy el lehetne egy héten keresztül minden nap bolyongani, mint a British Múzeumban, aminek már a zárt, üvegtetős fogadótere is lenyűgöző. És a kulturális kalandozások esetében végre nem kell a pénzről beszélni. Ugyanis a nagy múzeumokba egy-két időszakos, tematikus kiállítást leszámítva a belépés ingyenes, ezt az alapelvet még a gazdasági válság sem tudta megrengetni. Mert Albionban azt vallják, a tanulás lehetőségét ilyen módon mindenki számára elérhetővé kell tenni.
Megszívlelendő gondolat....
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)