A debreceniek is megihatnak egy kávét ott, ahol Ady annyit üldögélt

---

Nagyvárad – Szánjanak legalább két-három napot a nézelődésre – erre biztat Farkas László, aki már gyerekként jól ismerte a Sebes-Körös partján fekvő város „krumpliköves” utcáit. Interjú.

---

Több mint hatvan éve nagyváradi lakos Farkas László. Számára jóval több az a hely, mint egy város, mint utcák és házak hálózata. Ott született, iskoláit is ott végezte, a kötelező tizenhat hónapos sorkatonai szolgálaton kívül egész életét a Sebes-Körös parti városban töltötte. 

Dehir: Milyen volt gyereknek lenni Váradon?

Farkas László: A várost keresztbe-kasba bebarangoltam a szomszéd gyerekekkel, amolyan kulcsos gyerek státuszban. A belvárosi utcák akkor hatalmasnak tűnő udvarait, folyosóit, szenes pincéit ugyanolyan jól ismertük, mint az azóta már lebontott zegzugos, krumpliköves külvárosi utcákat, barátságos, vagy barátságtalan lakóival együtt. A város utcáin, terein, parkjaiban szívtuk magunkba a hely szellemét, pedig

akkor még mit sem tudtunk arról, hogy például az egykori Szent János (ma Ady Endre) utcában kóborolva, épp a Kispipa vendéglő előtt álltunk meg egy csikket elpostázni. Ott, ahol évtizedekkel azelőtt Juhász Gyula vacsorázott, kicsit odébb pedig Ady Endre írta a Nagyváradi Napló szerkesztőségében zseniális cikkeit.

Ez a girbegurba utca azóta is a kedvenceim egyike, mert mára már tudom, hogy a költőnek itt volt három, vagy talán négy albérlete is, nem beszélve az éjszakai kalandokról, csibészségekről, amiket ebben az utcában követett el Ady a cimboráival. Szóval ahogy nyílt kifele a világ, egyre többet tudtam meg a városról, az itt élőkről, és persze a múltról, ami kissrác korom óta fölöttébb érdekelt! Ebben nagy tanítóm volt az első világháborút szinte a mozgósítástól az utolsó napig a fronton töltő nagyapám, és édesapám, aki nagyon szeretett olvasni.

Dehir: Mi tesz, mi tehet fontossá egy várost az ember életében?

Farkas László: Első- és utolsósorban is a téged itt körülvevő emberek! Először mint pajtások, aztán haverok, majd néhányan mint barátok! A kettő között van maga a nagybetűs élet! A suli, a lányok, a munkahely, a tanulási, a művelődési lehetőségek és végül a felnőtté válás, majd a megállapodás. Sajnos, Nagyváradról már a '80-as évek elején elindult az exodus, a rendszerváltás után pedig ijesztő módon tűnt el a magyarság. Rokonok, barátok, ismerősök mentek el idegenbe, és sajnos nemcsak külföldre, hanem a temetőbe is! Sok fiatal élet siklott ki azokban a zavaros időkben. De szerintem ez minden nagyobb erdélyi és partiumi várossal megtörtént. Ezek miatt is ragaszkodtam mindig a városomhoz, ezek a dolgok tartottak itthon, mert valahol mindig azt gondoltam, hogy az igazi életteret csak a szülőföld tudja megadni. 

Dehir: Eszébe sem jutott, hogy elhagyja, hogy máshol próbáljon szerencsét?

Farkas László: Valamikor a '70-es években nagy nyugatimádat vett erőt a romániai és egyben a nagyváradi  ifjúságon, sokan megpróbálkoztak a „dobbantással”. Néhányuknak sikerült is, de én hamar letettem róla, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy más országban, más emberek közt éljem le a hátralévő éveimet! És itt nemcsak a városra, hanem az emberekre is gondolok! Az én generációm együtt nőtt fel a román gyerekekkel, így aztán sikerült rendesen elsajátítani az állam nyelvét. Érdekes módon, a velem egykorú román gyerekek is ugyanúgy megtanultak magyarul, mint mi románul. Sajnos, ez a tendencia mára már eltűnt. A magyar fiatalok beszélik a románt, de fordítva ez már nem működik. Ezért is van mély szakadék a többségi nemzet és a mára már szinte szórványban élő, nagyváradi magyarság között. Ez pedig nekem és minden úgynevezett ősváradinak nagyon rosszul esik. Később szakmát tanultam, jó munkahelyem volt, családot is alapítottam, nem volt tehát opció az elköltözés. 

Dehir: Nagyváradiként milyennek látja a városát?

Farkas László: Szerencsém van, mert kisgyerekként én még láttam a magyar Nagyváradot: a '60-as években az arány 75 százalék volt a mi javunkra! Most ez fordítva van. Láttam az üzleteken a román mellett a magyar feliratokat, hiszen mindenütt, mindenki magyarul beszélt. Szerencsére hamar rászoktam az olvasásra és hála Istennek, voltak akik rávezettek a rendszerezett olvasásra, aminek része volt a történelmi témájú könyvek és a lexikonok böngészése is. Annyi minden köt ahhoz a Nagyváradhoz, hogy tényleg egymáshoz nőttünk... Végigkövettem a változásokat is, a kertvárosaink ledózerolását, az új panelnegyedek építését, a masszív betelepítéseket, amik a lakosság etnikai arányának drasztikus megváltoztatásához vezettek, aztán a mai modern város kialakulását is. Érdeklődve figyelem, és – sok régi váradival ellentétben – nem is igazán bánom, ami történik, hisz a fejlődés és a növekedés nem állhat meg miattunk, nosztalgiázó örökifjak miatt. Azt azonban hozzáteszem, hogy az illetékesek kissé lazán kezelik a történelmi belvárosban a változásokat! Értem ezalatt a régi polgári házak ellen, felújítás címén elkövetett „bűnöket”: a kapuk, kilincsek, ablakkeretek újra és modernre cserélését, manzárdosítását és a külső díszítések eltüntetését. Lassan nem ismerek rá a régi, patinás belvárosi utcákra. De talán ez így jó, hiszen másfajta gondolkodásmód dívik. Már nem pálya a hagyományos stílusok megőrzése.

Dehir: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy részese lehettem az egyik városnéző sétájának. Őszintén elvarázsolt, mi mindent tud Váradról – s mi több, mindezt el is tudja adni… Hogyan tett szert erre a tudásra?

Farkas László: Nagyváradnak hatalmas szerencséje van, mert 1990 után egy sor ember kezdett el kutatni a levéltárakban és a megyei könyvtár régi kiadványok osztályán. Egymás után születtek az érdekesebbnél érdekesebb kötetek a város történetéről, épületeiről, a fontosabb eseményekről. Felsorolni sem tudnám, hány ilyen könyvet őrzök a polcomon, és büszkén állítom, hogy ezek többsége részemre dedikált példány. Nos, ezeket forgatva szereztem meg az alapját annak, amit szerencsém van tudni, és ha alkalom adódik, átadni az érdeklődőknek.

Nem vagyok idegenvezető, de barátaim kérésére szívesen kalauzolok olykor kisebb csoportokat a városban, s próbálok átadni nekik egy darabot Várad lelkéből. Az a képességem, hogy el is tudom a tanultakat adni, örökségem, mivel nagyapám és apám is nagy mesélő volt.

A könyvek mellett az ő hatásukra kezdtem el írogatni a városi lapokba. Szeretnék majd szelektálni ezekből és egy könyv formájában megjelentetni őket. Talán idén sor kerül erre is. 

Dehir: Mit ajánl annak, aki ide érkezik, mit nézzen meg feltétlenül? S van, amire azt mondja, messzire kerülje el?

Farkas László: Kezdjük a végén. Nincs olyan hely a városban, ami nem vállalható, tehát azt mondom, mindent meg lehet nézni a városban. Talán az egyre több helyen felbukkanó építkezések és korszerűsítések környékét jobb elkerülni, de ezek miatt nem kell lemondani egy jó kis kiruccanásról. A helyiek mindenkit szívesen útba igazítanak és segítenek ha az utazók netán bajba jutnának.

Azt javaslom, hogy szánjon rá két-három napot a kedves érdeklődő és fedezze fel Nagyváradot! Debreceniként, hajdú-bihariként, nem is muszáj megszállnia, hisz egy nap alatt a nevezetességek egyharmadát megtekintheti.

Feltétlenül időt kell szakítani a barokk komplexum megtekintésére, amihez hozzá tartozik a Kanonok sor, a székesegyház és a püspöki palota, minden látnivalójával, tárlataival és múzeumával együtt. Ugyanez vonatkozik a várra és a vármúzeumra is. Aztán ott a belváros, a sétálóutcák, amiket feltétlenül látni kell, végül pedig a középkori várat ajánlom, ami önmagában is látványos, de ott van a közepén a vártemplom és a városi múzeum. A városban egyébként sokféle múzeumot talál a látogató: a szecessziós, hadtörténeti, szabadkőműves és holokauszt emlékmúzeum mellett a Bihar megyei Körösvidéki Múzeum is sokféle tárlattal vár mindenkit.

Dehir: A mai utazókat gyakran nem is a városi nevezetességek vonzzák, hanem az élmények. Nagyvárad mit kínál annak, aki nem múzeumokat, képtárakat, templomokat szeretne látni?

Farkas László: Nagyváradon színvonalas a színházi és zenei élet. A Szigligeti társulat előadásaira úgy tudom, sokan átjárnak a cívisvárosból is, de a filharmónia koncertjeire is érdemes jegyet váltani. Nyáron szinte egymást érik a rendezvények a várban és a város terein. Épp mostanában értek véget a tizedik alkalommal megrendezett Szent László Napok és a középkort idéző fesztivál. S akkor még nem is szóltam az akvaparkról és az új sportcsarnokról, a Nagyvárad Arénáról, ahol reméljük, sok koncertet és jó meccseket látunk majd, kosár- és kézilabdacsapataink jóvoltából.

Dehir: Ha elutazik kedves városából, máshol mit néz meg? Például Debrecenben?

Farkas László: Mindenhol az emberi kapcsolatokat keresem, azután az építészetet figyelem meg és a részleteket fotózom. Szeretem Debrecent, a '90-es években sokat jártam a városban. Manapság pedig lenyűgöz az igyekezet és az a rátartiság, amivel mindenképp Budapest nyomába lépkednek, hála a befektetéseknek. Aztán ott vannak a tudomány és technika terén elért eredmények, melyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, s ehhez hozzátehetem, hogy kedvenc budapesti csapatom mellett Loki-drukker is vagyok.

Dehir: Váradi ismerőseim szokták mondani, milyen mások vagyunk mi, debreceniek. Tényleg? 

Farkas László: Mit mondjak erre? Biztos mások vagyunk, vagy másképp vagyunk büszkék városunkra, ez pedig természetes. Ahogy van váradiság, úgy van debreceniség is, ez pedig így van jól. A két város testvérváros, és mivel a meghúzott határ két oldalán élünk, minden debreceninek és nagyváradinak az a dolga, hogy a két város minél közelebb kerüljön egymáshoz. Ha másképp nem megy, a mindenféle kapcsolatok kiépítése által. Jó lenne felállítani egy közös rendezvényirodát, ami ezeket a kapcsolatokat építi és szervezi. Hátha egyszer lesz ilyenünk is. 

Dehir: Váradról nézve milyennek hat a cívisváros?

Farkas László: Egy komoly, erős, fejlődő nagyváros, ami bár nem rendelkezik dombsággal és a közepén áthömpölygő folyóval, mégis rabul ejt a Piac utca még meglévő régi házaival, az irodalmi emlékhelyekkel, a hatalmas Nagytemplommal és a református kollégiummal. Ne hagyjuk ki a Nagyerdőt se! Szeretek ott lenni, mert mindig felfedezek valamit, ami érdekes és izgalmas.