Új divat: önkéntes kutyasétáltatást vállalnak a debreceni diákok

---

Debrecen – Megszállottak? Nem, csak imádják az állatokat. Hétvégeken kijárnak a menhelyre, mert úgy gondolják, segíteni jó. Kutyavilág Debrecenben: nézze meg képeinket!

---

Eszti elvállalta a mentorszerepet. Ami abból áll, hogy nem csak kijár a kutyákhoz, s visz nekik takarót vagy kutyaeledelt, de van egy-két olyan állat is, akikre sokkal nagyobb figyelmet fordít. Nem csupán sétálni viszi el őket, hanem próbálja visszavezetni az embertől olykor kifejezetten rettegő jószágokat a normális útra. Nem könnyű rábírni például a Szendy nevű kutyust arra, hogy higgye el, ez a világ nem is olyan rossz. Nem minden ember akarja megmérgezni, felakasztani, agyonverni vagy bármiféle egyéb módon elpusztítani a kutyákat. Mert a kutya meg az ember alapból tényleg jó barátok. Vannak ugyan olyan emberek, akik nem ilyenek, de a többségükben mégis érdemes és lehet bízni. Azokban, akik a most tizenegyedikes gimnazista Esztihez hasonlóan kijárnak a 4-es főút közelében található menhelyre, feltétlenül.

De talán nagyon is előre szaladtunk a történetben. A helyzet az, hogy Debrecenben is létezik több olyan egyesület, szervezet, intézmény, amely állatok segítésével foglalkozik. Ezek közé tartozik az a menhely is, amelyikről itt lehet bővebben olvasni.

Valami oknál fogva az állatszerető fiatalok körében népszerűvé vált, ami a maga módján valami csoda. Pedig nem olyan ez a menhely, mint egy diszkó vagy egy belvárosi kávézó. Ide ki kell menni. Busszal, vagy gyalog. Ezért ide tényleg csak komoly elhatározással jön ki bárki is, aki gondolja, szívesen áldoz a szabad idejéből, esetleg a (zseb)pénzéből az állatokra.

A menhelyen 120 kutya fér el – most talán nincsenek ennyien – és néhány macska lakik. Az utóbbiak a hideg télben egy szobába behúzódva élnek, a kutyák pedig kennelekben. Fedél van a fejük felett, a rendelkezésükre álló, egyébként nyitott helyiségekben pedig pokrócokkal bélelt kutyaólakba húzódhatnak, ha nagy a hideg. Bármerre nézünk, rend van, tisztaság. Nem semmi, állapítjuk meg, amikor megtudjuk, hogy mindez jórészt önkéntesek munkájának köszönhető. (Önkéntesek szerkesztik a Debreceni Kutyaház Állatotthon honlapját is!) Margó például, aki egyébként munkanélküli, két éve dolgozik a kutyák között. Imádja az állatokat, s amikor rákérdezünk, mi lenne, ha megtalálná egy jól fizető állás, mosolyogva mondja, hogy akkor is szakítana időt rájuk.

Szeretném lefotózni, de kéri, ne tegyem, mert mint elárulja, nekik is vannak irigyeik. S értetlenkedésemet látva elmeséli, hogy amikor ideköltöztek, erre a telephelyre, rögtön be is törtek hozzájuk. Mutatja, miket rongáltak meg. Margó szinte egész nap itt van. Reggel érkezik, takarítja a kenneleket, vizet ad az állatoknak. Naponta egyszer kapnak enni – tudjuk meg. Egyébként rendben vannak, tiszták, gondozottak – mondja. Elárulja, hogy a legtöbb kutyában már van chip. Ami pénzt a menhely kap, abból költenek állatorvosra, meg élelemre, amivel egyébként jó szándékú emberek is segítik az otthont. Nem lehet egyszerű ennyi kutyát rendben tartani – állapítjuk meg. Valóban, van velük munka elég. Még szerencse, hogy akadnak önkéntes, lelkes segítők, mondja Margó. Mint Eszti is. Vagy Bence, aki Eszti barátjaként jött el, s hamarosan a testvérét, Lucát is elhozta. Aki szintén mesélt erről a helyről a baráti körben, s jött Dani és Noémi is... Azóta Lucának is van mentoráltja, ő John – ismerkedünk meg egy félénk, amúgy testes kutyával.

A fiatalok lelkesek, imádják az állatokat. A legtöbbjüknek van otthon is kutyája. De idejönni más. Eszti van ebből a társaságból a legrégebben itt, s nagyon komolyan veszi a mentorkodást. Még abban is segít, hogy időről időre elvisz haza is egy-két jószágot. Legutóbb három kölyökkutya vendégeskedett náluk pár hétig – három kis evő- és szarógép, ahogy Bence nevetve mondja... –, ők most a napokban utazhattak Németországba, ott fogadták őket magukhoz jó szándékú emberek. A fiatalok szerint ott egészen másképpen viszonyulnak a kutyákhoz és macskákhoz, mint nálunk, Magyarországon.

Ki hinné, de számít az is, milyen a kutya színe. A feketék nehezebben találnak gazdára, tudjuk meg. Pedig azok is éppen olyan aranyosak. Az is érdekes Margó szerint, hogy sokan, akik kutyát vesznek magukhoz, sokszor ragaszkodnak a kölykökhöz. Pedig, mint állítja, nem rosszabb egyáltalán, ha valaki egy néhány éves kutyát visz haza. Azon is lehet alakítani, azt is nevelni – mondja Margó. S olyan szeretettel beszél az állatokról, hogy tanítani lehetne. S tényleg nem nehéz megtapasztalni, hogy ezek a kutyák mindenért hálásak. A jó szóért, a barátságos tekintetért csak úgy, mint a rácson át beadott körömnyi jutalomfalatért. S ha még akad olyan jó szándékú ember, aki elviszi őket akár csak öt-tíz perc sétára is, akkor lesznek csak igazán boldogok.

Az ilyen segítők közé tartozik Zsófi is, aki az édesanyjával érkezett. Zsófi a Kossuth-gimnáziumban érettségizett, s nagyon szereti az állatokat. Természetesen nekik is van otthon kutyájuk. Mint meséli, középiskolás öccse egyik osztálytársa örökbefogadott kutyát, s egyszer ők is elkísérték. Az még az előző telephely volt, teszi hozzá Zsófi, s körbemutat, hogy itt azért sokkal jobb körülmények között élnek az állatok. – Korábban is sajnáltam a kóbor kutyákat – mondja –, de ekkor elhatároztam, hogy ki fogok ide járni segíteni, hadd mozogjanak egy kicsit az állatok, ne csak a kennelben szaladgáljanak. S ebben a család is támogatja, tudjuk meg édesanyjától. – Kutyabarátok vagyunk – mondja Zsófi, és ebben a két szóban tényleg minden benne van.

Éva is rajong az állatokért. A lelkes szőke hölgy ha teheti, jön. Igaz ugyan, mondja, hogy nem könnyű megközelíteni a menhelyet, de azért nem is túl nehéz, nincs a világ végén, s ha egy embernek van autója, akkor már négyen-öten is jöhetnek, ad tippet is egyúttal. Éva szeretné, ha sokan eljönnének ide, s rászánnak akár hetente, kéthetente egy órát erre, mert ennyi idő alatt is sok kutyát meg lehet sétáltatni. – Egyik szebb és aranyosabb, mint a másik – mondja őszinte hittel. Éva számára – akit a fia is elkísért – fontosak az állatok, egyszerűen jó érzéssel tölti el, ha segíthet rajtuk. Nem az a fő, hogy feltétlenül ide hozza be a kóbor állatokat, hanem hogy gazdát találjon számukra, elhelyezze őket valahol. Megtalálja őket, ahogy őt is megtalálják a rászorulók, hiszen mint meséli, nemrégiben egy olyan cicán segített, akinek el volt törve az állkapcsa. Valószínűleg kidobták valahonnan – mondja, s  mintha el is felhősödne a tekintete. A cicát orvoshoz vitte, megműtötték – ez sokba kerülhetett, jegyezzük meg –, de most már jól van, s gazdája is akadt. Nézi az órát: lassan lejár a sétáltatási idő, de azért még kivisznek két kutyust a nagyfiával.

Ha már ott van, e sorok szerzője is elvisz sétálni egy kutyát. Thomast majd szétfeszíti az erő, olyan, mint valami tank. De elég rászólni, gyere ide, Thomas, és megáll, hagyja, hogy megsimogassam a fejét. Aztán nekilendülünk. A testes fekete kutya boldogan tapossa az utat. Nem nagy kört teszünk, csak körbejárjuk a közeli fasort, de Thomas nagyon élvezi a szabadság ízét. Tíz perc az egész, de micsoda tíz perc! Amikor visszatérünk a menhely területére, lelkesen, ugatva üdvözli a rács mögött ugráló kollégákat. Igen, van némi hangerő, de hát itt, a város szélén nem zavarnak senkit a kutyák. Ők is élőlények, nekik is kijár némi tér. S azt se feledjük: az ember szelídítette meg őket valamikor – s mostanában épp az ember árulta el őket. Sok a törleszteni valónk, összegezzük, amikor Margótól megtudjuk, nem csak úgy kerülnek ide kóbor kutyák, hogy rendes emberek behozzák őket. A napokban például éjszaka egyszerűen kikötött valaki egy állatot a kapuhoz egy négyméteres láncon. Pár napja meg hat kis szopós kölyköt tettek elébük, csak úgy... Hogy mi lesz velük? Rajtunk is múlik. Tulajdonképpen el kell dönteni: kutya kell jó sok pénzért, hosszú családfával – vagy kutya ingyen. Olyan, amelyik egy életen át hálás lesz. (Amúgy meg ne feledjük: minden kutya négy lábon él, s az is csak egy idő után lesz szobatiszta, amiért súlyos tízezreket fizettünk...)