Turi-körút Debrecenben: megér egy zakó egy százast?
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2015.06.14. 09:03 | Frissítve: 2016.10.06. 09:23
Debrecen – Csokornyakkendő, melltartó, túrabakancs, bőrönd: minden van, amit csak el tudunk képzelni. A rádióból pedig Bon Jovi szól.
A szombati kánikula sem képes visszatartani azokat, akik úgy döntenek, tesznek egy túrát a debreceni turkálók világában. Sokan vannak – és nagyon különbözőek. Turi-körutunk két helyszínre korlátozódik: az egyik a Vénkerti lakótelep szélén, a hajdani laktanya területén található, ahol vagy féltucatnyi üzletben bámészkodhatunk és válogathatunk, a másik pedig nem messze innen, a szomszédos nagyáruház közelében található.
Ez utóbbi gigantikus labirintusnak tűnik. Nem könnyű átlátni a rendszerét, ami persze van, de idő kell hozzá, hogy feltérképezzük. A lelkes turkálók persze, nem annyira rendszerértelmezési szándékkal érkeznek ide, hanem hogy keressenek, kutassanak, vásároljanak. A választék elképesztő: fehérneműk, bugyik, harisnyák csak úgy fellelhetők itt, mint ahogy csokornyakkendők, zakók, kabátok, pólók, szoknyák, rövid- és hosszúnadrágok, műszaki cikkek, cipők, bőröndök, sportcuccok, motorosholmik, munkaruházati termékek, könyvek, cédék, társasjátékok, plüssök, ékszerek, függönyök, terítők, övek, nyakkendők, sálak, sapkák, szalmakalapok... Maradjunk abban, szinte minden van itt. Főképpen pedig jókora tömeg.
Nézzük az árakat: van, ahol 1900 forint a ruha kilója, más halomra az van kiírva, hogy 3000 forint, vannak darabáras holmik, és itt nagyon sok helyen lóg a 120 forint/darab ár. A vállfás résznél is, a férfizakóknál például, ahol első pillantásra megállapíthatjuk, nem a plázák fast fashion kollekciója lóg kiakasztva. Ettől azonban az itt vásárlók nem akadnak ki. István, ez a harmincas fiatalember például úgy van vele, hogy szeretne egy olyan darabra szert tenni, ami lehet kék is, barna is, vagy fekete is, neki mindegy, de legyen nagy. Jó nagy, mert ő maga is az. Szóval ha XXXL-es méretben ki tudna fogni valamit, már elégedetten távozna. Pláne ennyiért. Mutatja az árat. Mások nem ennyire határozottak. Nézegetnek, tologatják az árukat, felemelik, megvizsgálják, aztán visszateszik. vagy bele a kosárba.
Használhatatlannak tűnő és vadiúj darabokat egyaránt felfedezhetni akár a nagy halomba rakott holmik, akár a válogatott vállfás termékek között. Ez jellemző az egykori laktanya udvarának üzleteiben is. Ahol az egyik helyen ismerős arcot fedezünk fel. Katika – nevezzük így – a jog és a törvénykezés világában dolgozik. Most is pont olyan csinos és jól öltözött, mint bármikor.
– Itt szinte mindig ki lehet fogni valamit – mondja mosolyogva. S mutatja is azt mintaszerűen szép darabot, amit nemigen hordhatott senki, mert még az a kis műanyag szál is ott lóg a nyakában, amin hajdan az ár fityeghetett.
A vásárlók arcát, öltözetét elnézve felesleges előre gyártott elméletekkel előállni, hogy ide a sok nincstelen jár, akik kénytelenek géprongyot magukra húzni. Már rég nem a nyolcvanas években vagyunk, amikor nem volt egyszerű igényesen, modern, szép darabokba öltözni, merthogy igazán jó divatüzletek nem is voltak túl nagy számban, az a néhány butik meg olyan volt, amilyen. Kicsit horror árakkal jelentek meg, a nyugati trendekhez képest pár év késéssel – szóval nem dúskálhattunk. Ma viszont már mindenki meg tudja találni azt, amire vágyik. S akinek vékony a pénztárcája, az is ízlésesen fel tud öltözködni vadiúj kínai cuccokból, ami azt is jelenti, hogy a turkálókat járók egy része bizony nem szükségből jön ide. Hanem mert szeretne egy-egy különleges, egyedi darabra szert tenni.
Ez nem mindig sikerül, de minél többször indul turkálni valaki, annál nagyobb esélye lesz rá. Erzsi a mamájával érkezett. A fiatal nő nem titkolja: egyfajta szenvedély számára a vásárlás. Szereti a szép holmikat, és mivel mint mondja, nem laknak messze, szombatonként ez a program. Ha lehet, már 9 után itt vannak, azt nem bírja, amikor megcsúszik a délelőtt, és 12-kor pánikszerűen el kell hagyni a terepet, merthogy addig vannak nyitva a turik. S nincs kegyelem, olyankor menni kell. Erzsi mutat egy zakót, nézzem meg, milyen szép darab, pont rám való. Nézem, tényleg jól néz ki. Csak az ujja rövid kicsit. A nyakában címke lóg, miszerint 2008-ban gyártották. Kereken 100 forintba kerül. Valaki biztos örülni fog neki – mondom, amikor visszaakasztom a helyére.
Tovább megyünk egy másik boltba, ahol egy fogasra akasztott rádióból szól a zene. Stílusosan 70-es évekbeli funky, amit egy Bon Jovi-sláger vált. Különös ez az épület, nézem, olyan, mint valami másodosztályú – second hand shop... – pláza. Üzlet üzlet hátán, hömpölygő tömeg. Ki az egyikből, be a másikba. A pénztárnál mutatják, hogy ezt nem itt vették, ott a szatyorban a blokk is. Fiatalok, idősek, szőkék, barnák, hölgyek, urak keringenek, vonulnak. Az egyik turiban még gyereksarok is van: kislányával rajzolgat itt egy megfáradt tekintetű fiatalember, míg asszonya a női topok között válogat.
– Mibe kerül ez a pulóver? – szólítja meg az eladót egy idősebb úr. Az a típus ránézésre, akiről ha máshol és más közegben látjuk, azt mondjuk, kizárt, hogy valaha is betegye a lábát valami ilyesmi intézménybe. Márpedig betette, egyedül van, és láthatóan egészen otthonosan mozog.
– Annyi, mint a többi – mondja a középkorú hölgy. – Ma minden 100 forint.
Az idősebb úr bólint, fogja a pulcsit, aztán elsétál vele egy másik sorba és odateszi egy inghez. Ha mindkettőt megveszi, akkor nagyjából egy dobozos sör árából jelentős mértékben újít a ruhatárán.
Nem tudjuk meg, mi lesz a pulóver meg az ing sorsa, mert újabb ismerős köszön ránk:
– Innen veszem az ingeimet – mondja kérés és kérdés nélkül is. – Ha tehetem, beugrom szerda körül, amikor még magasabbak az árak, de akkor persze a választék is nagyobb.
– S most mit keresel itt?
– Semmi különöset – érkezik a válasz. – Erre volt dolgom, gondoltam, beugrok tíz percre. A múltkor láttam egy macskás perselyt, akkor itt hagytam, ha megvan, elviszem a lányomnak. Meg tudod, nem rossz néha csak úgy bámészkodni egyet...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)