Nyúlpaprikás és optimizmus - élet a Homokkertben
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.05.28. 11:34 | Frissítve: 2012.05.29. 06:32
Debrecen – „Mindenki haver, és tisztelik-becsülik egymást az emberek!” – hallhattuk a boldog véleményt arról, hogy miért jó a Homokkertben lakni. Szeretik is a városrészüket az itt élők, pedig korábban - a közeli gyárak miatt is – könnyebb volt boldogulniuk.
A cívisváros déli részén elterülő, óriási övezetet egykor Szent Anna-kertnek mondták, mivel a hasonló nevű kapun kívül esett. Tóth Pál helytörténész szerint 1671-ben már termőszőlő cserélt itt gazdát, míg a talajára utaló, mai elnevezése az 1700-as években terjedt el. A Diószegi és a Monostorpályi utak, a Vágóhíd és a Borzán Gáspár utcák, továbbá a Budapest-Záhony-vasútvonal határolják. Ez utóbbi miatt két felüljáró is érinti.

- Nagyon elégedett vagyok a környékkel, hiszen nemcsak rendezett és változatos, hanem általános és középiskolák, templom, valamint igazi, szép közösségi ház is találhatók itt. Amióta pedig rendbe tették és felújították a régi temetőt, azóta ott is szívesen nézelődöm – mutatott rá Katalin, akivel a Budai Ézsaiás utcában beszélgettünk. A kisgyermekes édesanya szerint ugyanakkor több játszótérre és munkalehetőségre mindenképpen szükség volna a Homokkertben.
A szegélyező utcákban sétálókon hamar úrrá lehet a nosztalgia és a fájdalom szívszorongató érzése. Ezeken a részeken ugyanis valaha olyan virágzó termelőhelyek működtek, mint például a bőr- és a konzervgyárak, a baromfifeldolgozó és a húsüzem. Sok ezer embernek (köztük homokkertieknek) adtak állandó munkát. Az épületek ma is állnak, de a legjobb állapotban talán az a műemlék-jellegű díszkapu van, amit 1906-ban készített egy Piros Béla nevű mesterember. A húsüzem és a „Barnevál” között fénylik.
Muzeális érték a Vágóhíd utcai - 102 éves - felüljáró, valamint az említett nyughely is. A katolikus temetőt 1938 óta nem használják, a barokk kápolnájáról pedig azt is érdemes tudni, hogy 1774-ben épült. A dombon és körülötte ma is sok különleges síremlék sorakozik. A református templomot, mely a Madách téren magasodik, Dolhay Imre tervezte; építése 1935. március 15-én kezdődött meg, s négy hónappal később már fel is tehették a toronygombját.
A Monostorpályi úton zsidótemető is van, ez 1840 óta működik folyamatosan, és hatezer ember nyugszik ott. Az eltelt idő és a viharok miatt sok sírhely megrongálódott. Ma már ritkán van temetés, és olyankor csakis holttestet fogadnak, hamvakat nem. Minden elhunytat deszkakoporsóban temetnek el.
- Szorgalmas, munkaszerető, kertbarát emberek laknak itt, egyszerű idősek és ügyes fiatalok is – sorolta a 48 éve homokkerti Varga Lászlóné Ilona, aki érkezésünkkor épp az udvart rendezgette. – Örülök, hogy régi házak is fel vannak újítva, de az nagy baj, hogy sokan nem törődnek a köztisztasággal. Elszomorít az is, hogy nem kevés idős marad magára betegség és egyedüllét miatt. Én azt mondom önöknek, hogy irigykedés és a másik eltiprása helyett nálunk is egészségre és megértésre volna szükség, és meg kellene becsülnünk mindazt, amivel rendelkezünk!
Annak idején a Homokkertben is a kiegyezés indította el a nagy gazdasági, iparosodási fellendülést. A jobb megélhetés reményében sokan vásároltak földet, hogy lakást építsenek rá, és közel lakhassanak a munkahelyükhöz. A városrész fejlődéséért Harsányi Gusztáv táblabíró, Erdős József egyházközségi főgondnok, a helyi iparos Tőzsér és Ferge családok, továbbá földművesek, iparosok és vasutasok tették a legtöbbet.
Arról mi is lépten-nyomon meggyőződhettünk, hogy mennyi takaros családi fészek tartozik a Homokkerthez. Sokaknak tényleg van is mit félteniük. Talán nem csoda, hogy az egyik utcában számon kérték rajtunk, hogy fényképezünk – mondván, hogy sok a betörés. Sőt, az egyik kaputábla így figyelmezteti az arra járót: „Ha ön gyűlöli az erőszakot, csengetés nélkül ne jöjjön be!” Legyen bárhogyan is, Balogh József a nyitott, közvetlen emberek táborát gyarapítja:
- Nagyon szép, csendes, jó hely a Homokkert, hiszen itt van a család, mindenki haver, és tisztelik-becsülik egymást az emberek! Ezt annak ellenére is kijelenthetem, hogy óriási szükség volna pénzre, munkára, meg persze például további útburkolásokra is – mondta el érdeklődésünkre a 19 éve homokkerti férfi, akivel egy teraszon elegyedtünk szóba.
Barátságos beszélgetőtársunk kedvét azonban a nem igazán biztató életkörülmények sem vették el. Találkozásunkkor éppen nyúlpaprikást készültek főzni az ismerőseivel - pedig épp erősen esőre állt… Mi ez, ha nem optimizmus?
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)