Nyolc nyelven beszél a debreceni borakadémikus

---

Debrecen – Szeret kísérletezni, olykor a felesége véleményét is kikéri, és a dugós bortól sem riad meg Kovács Pál. Interjú.

---

Szigorú, de korrekt, abszolút meg lehet bízni a véleményében. Ezt szokták mondani Kovács Pálról. Borszakértő, borszakíró, a Borászok Barátja, egyben borakadémikus, s nem akárhol, hanem itt, Debrecenben, ami nem tartozik a hazai borvidékek közé. Igaz, bora van a városnak, méghozzá nem is egy, ráadásul a legjobbak közül: s ebben is jelentős része van. Amikor leülünk beszélgetni, akkor azonban nem fehér, nem vörös, de még csak nem is rosé kerül az asztalra, hanem tea. Kocsival érkezett ugyanis, és ahhoz ilyesmi való.

Bár Kovács Pál családja eredetileg debreceni, egy vasutas nagyapa miatt ő Kárpátalján született, Rahón, s onnan keveredett vissza. Mosolyogva mondja, hogy olyan közegben nevelkedett, ahol sokféle náció élt együtt: magyar, ukrán, szlovák, román, cigány, zsidó és még ki tudja, hányféle nép, így aztán szinte természetes, hogy könnyen tud alkalmazkodni. S az is, hogy több nyelven beszél: nyolc – többek között orosz, lengyel, ukrán, szlovák, cseh, német, angol – nyelven, bár papírja csak az oroszról van, amit viszont szakfordítói szinten birtokol. 

Műszaki végzettséggel a kezében, gépészmérnökként nagyon fiatalon került magas posztra. Mosógépekkel foglalkozott, később a gázüzletágban dolgozott. Sokat kellett utaznia, volt, hogy havi 8-10 ezer kilométert. Ám az ezredforduló körül úgy alakult az élete, hogy elváltak egymástól a cégével, ahol az új tulajdonossal és az új vezetéssel nem akart együtt dolgozni tovább. Akkor kellett kitalálnia, mivel szeretne foglalkozni, mert hamar megtapasztalta, hogy hiába van nagy munkatapasztalata, kapcsolatrendszere és tudása, hiába dolgozott vezérigazgató-helyettesként, 48 évesen nem volt egyszerű elhelyezkednie. „Ráadásul megvan a saját véleményem, nem vagyok könnyen hajlítható” – teszi hozzá.

S így jutott el a borhoz. A bort szerette, érdekelte ez a világ, s ahogy mondja, mivel szinte minden korábbi tevékenységének köze volt a kereskedelemhez, a kereskedéshez, így erre indult el. Megismerkedett Rohály Gáborral és Mészáros Gabriellával, a kiváló és ismert borszakírókkal, hatásukra elvégezte Borkollégium mindhárom kurzus fokozatát. Sokat tanult, aztán maga is tanítani kezdett. 2006-ban indította a Borkurzus sorozatot, közben megismerkedett Katics Gergellyel, akivel később, egyesítve tudásukat, közösen kezdtek borral kereskedni. Aztán 2011-ben a jelenlegi szerkesztőségi tagokkal közösen létrehozták a Debreceni Borozó borászati és gasztronómiai magazint, nagyon sok rendezvényt szervezett (és szervez mind a mai napig), és részese a Debrecen bora kiválasztási folyamatnak is. Mindez nagyon sok munkát jelent számára, de öröme telik benne. Büszke rá, jegyzi meg, hogy

három olyan Debrecenből származó borász is van, aki az ő hatására választotta ezt a szakmát. 

Felidézi, hogy amikor bemutatókat tartott több környező országban, időnként vakteszteket csináltatott a közönséggel. Vásárolt a helyi üzletekben francia meg olasz borokat, s a kóstolón nem címkés palackokból kínálta a tételeket, hanem kancsókból, s kérte, mondják meg, melyik ízlik a legjobban, illetve mit gondolnak, melyik a magyar, a francia vagy éppen az olasz… 

Nincs okunk szégyenkezésre, a magyar borok nagyon jók, jegyzi meg. Csak el is kell tudni adni őket. S az nem megy, hogy az idén van három reklám, jövőre meg másik három, ami persze teljesen mást üzen, és közben várjuk a nagy sikert. Az ausztriai példát hozza, ahol a nyolcvanas években szégyenszemre fagyálló került a borokba, s ebből óriási botrány lett, az egész szakma összeomlott gyakorlatilag. Ám ahelyett, hogy feladták volna, az osztrákok „kitalálták magukat”: szigorú szabályokat hoztak, s egyetlen márkát, egyetlen fajtát kezdtek népszerűsíteni. Ez a zöld veltelini, az Ausztria bora. Nekünk is van ilyen borunk, mondja, az aszú. Hatalmas lelkesedéssel beszél róla, s magyarázza, hogy az aszú nem desszertbor, hanem édes bor. S hogy ez mit jelent? Azt, hogy

nem csak az ebéd végén, például a süteményekhez lehet fogyasztani, hanem például egy csülök Péknéhez is. Elképesztő ízek harmóniáját hozza ki egy hatputtonyos aszú, próbáld ki,

javasolja. Hozzáértés és szeretet árad a szavaiból. A bort a kultúra részének tartja, ami üzlet is, de a minőségből nem lehet engedni. A kérdés, hogy hányféle bort ivott életében, meglepi. Nem számolta soha, de ha belegondol, hogy az internetes boráruházában kétezer-ötszáznál többféle van, ha mindet nem is kóstolta, de ennyit – vagy kicsit többet – talán igen.

Felidézi, hogy mivel konzervatív gondolkodásúnak tartja magát, számára fontos, hogy megfogjon, megnézzen egy palackot, mielőtt megveszi, ezért nehezen szánta rá magát az internetes kereskedelemre. Ám kollégái rábeszélték, ne féljen az újtól, az emberek kényelmesek, nem fogják bánni, ha ki sem kell mozdulni otthonról, csak kézbe venni egy laptopot, és ugyanúgy házhoz szállítják a rendelésüket, mintha bármi mást vennének. 

Elvi kérdés nála, hogy szakíróként soha nem jelentet meg senkiről rosszat, olyan kritikát, amit az illetőnek nem mutatott volna meg. „Ki vagyok én, hogy tönkre tegyem valakinek az üzletét? Ha valami nem jó, akkor nem írok róla, de a borásszal minden esetben megbeszélem.” Mint mondja, egyben biztosak lehetünk, ma már a boltok polcain levő tételek mind szőlőből készülnek.

A különbség ott van, hogy nem mindegy, egy adott területről 60 vagy 200 mázsa szőlőgyümölcsöt szüretelnek. Vagy hogyan erjesztik a bort – mert a jelenlegi bortörvények megengedik, hogy valamennyi cukor, esetleg sav is belekerüljön, vagy akár pár százaléknyi víz is. 

Amikor arról faggatom, nem gondolt-e arra, hogy vegyen szőlőt, s pincét, Márait idézi, aki hatvan éves kora körül szintén ilyesmiről álmodozott. Kovács Pál is vett szőlőt a hegyaljai borvidéken, de belátta, hogy azzal nem tud a megszokott élete mellett foglalkozni. Mint mondja, ha nem tudott volna egy megfelelő minőséget hozni, azzal soha nem békélt volna meg. 

Nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy elnyerte a Borászok Barátja címet, hiszen ezt a borászok csapata ítéli oda, egy nem borász embernek, életében egyszer. 2019-ben meg, kiderült, tízen jelölték borakadémikusnak. „Nem is értettem, hogy tényleg, engem? Ugyan már, nem szolgáltam én rá erre.” Aztán ez a szám módosult: hatvanan javasolták erre a címre, közben volt a koronavírus-járvány, s amikor az elmúlt, a Magyar Borakadémia egyhangúlag választotta tagjai közé.

Kovács Pál családcentrikus, az unokáiért rajong, s ahogy mondja, a feleségétől is sokat tanult, aki magyar és német szakos tanár. „Remek ízlése van, ha elakadok, ki szoktam kérni a véleményét,” Mesél arról, hogy időnként szeret kísérletezni. Megesett, hogy amikor egy borvacsorán kiderült, dugós a bor, a jelenlévő szakértő legnagyobb megrökönyödésére Kovács Pál azt javasolta: kóstolják meg. „Legyen fogalmuk, tapasztalatuk róla, milyen is az ilyen bor. Nem elég, ha azt mondja egy szakértő, hogy ennek a bornak rezeda illata van, mert akkor megkérdezem tőle, és az milyen? Mondja el!”

Amikor arra fordul a szó, isznak-e bort a magyar vendéglőkben az emberek, s ha nem, talán azért, mert nagyon drága, külföldi példát hoz. Mint mondja, van, ahol az étterem mellett egy vinotéka áll, ott a vendég kiválasztja, mit szeretne fogyasztani, s bent az asztalnál azt a dugódíjért kibontják, és akkor nem három-négyszeres áron kapja meg.

Kovács Pál korábbi életében, a korábbi munkahelyein is igyekezett jól dolgozni, de az nem töltötte el ilyen elégedettséggel, ilyen örömmel, mint amit most csinál. 

„Hálás vagyok a sorsomnak, mert a bor adott nekem valami olyat, amit az alapszakmámtól, a mérnöki munkámtól nem kaptam meg.

Néha nagyon kemény munka ez, amikor egyszerre szervezem a bormustrát, a város borának zsűrizését és a következő lapszámot, de mégis úgy gondolom: nagyon jó érzés azzal foglalkozni, amit szeretek” – foglalja össze végtelen derűvel a debreceni borakadémikus.