Nagy szatyruk van és rossz szaguk? – hajléktalanok Debrecen utcáin

---

Debrecen – Néha sajnáljuk a hajléktalanokat, néha zavarónak érezzük a jelenlétüket. Néha arra gondolunk, segíthetne rajtuk valaki – valaki más. És mi? Mi képesek lennénk rá?

---

Debrecenbe készültünk hazafelé, és volt még annyi időnk, hogy beugorjunk a Nyugati melletti nagy üzletközpontba enni valamit a barátommal” – meséli Nagy Misi. – „Kínait választottunk, jó nagy adag volt, egyikünk sem bírt vele. Én a magam részéről még sajnáltam is, hogy ki fogjuk dobni, de nem volt mit tenni. Egy tálcára tettem mindkét tányért a maradékokkal, és elindultam a kuka felé. Ekkor elém lépett egy elég rosszul öltözött férfi az egyik szomszéd asztaltól. Bocsánat, elkérhetem? – kérdezte. S mire bármit mondhattam volna neki, máris megragadta a tálcát és elvitte magával. Az egyik tányért a haverja elé tette, a másikat maga elé húzta, és elkezdtek enni. Elég furcsán éreztem magam, de örültem, hogy jobb helyre került ez az összesen legalább egy adagnyi maradék, mintha kidobtam volna. Nekünk sok volt, nekik meg jólesett”– summázza a történteket.

Nem mindenkinek ilyen szerencsés a találkozása a nyomorban élőkkel, a hajléktalanokkal. Mercs Lajos, aki két kisgyermek édesapja sajnálja őket a lehetetlen helyzet miatt, amibe akár önhibájukból, akár más okból kerültek. Ugyanakkor nem gondolja azt, hogy rendben lenne, ha bevackolnák magukat a lépcsőházba, vagy a játszótérre. „Először csak egy férfi tűnt fel a park túloldalán. Ott üldögélt egész délelőtt a padon, míg a környékbeli srácok meg ezen az oldalon szaladgáltak. Nem akartam szólni neki, mert attól, hogy messziről lerítt róla, mennyire koszos a ruhája, meg milyen ápolatlan, még neki is joga van élni. Délután viszont már ketten voltak, jött valami haverja, és előkerült egy műanyag palack is, amiből lelkesen iszogatni kezdtek. Akkor sétáltam át, és mondtam nekik, hogy nagyon gyorsan tűnjenek el innen. Ez egy játszótér, délelőttönként főleg kisgyerekes anyukák járnak errefelé. Semmi szükség arra, hogy ideköltözzenek, itt egyenek, igyanak, itt aludjanak vagy itt végezzék a dolgukat.”

Nyáron nem gondolnak télre?

Ha jön a tél, az utcán élők sorsa is nehezebb lesz. „Nem kell ahhoz hajléktalannak lenni, hogy nyomorogjon az ember” – véli Gabi. A negyvenes nő maga is sokféle helyzetet megélt, tudja, nem mindig egyszerű az élet. „Azon azért eltöprengek, amikor látom, hogy a ködös, hűvös novemberi időben olykor családok, szőlők, gyerekek jönnek és tűzrevaló fát gyűjtögetnek a lakótelep melletti kiserdőben. Nem azzal van gondom, hogy összeszedik a gallyakat, hanem hogy miért kell megvárni, amíg ilyen hideg lesz? Nyáron nem gondolnak arra, hogy jön a tél, és majd fűteni kellene? Van itt pár gyümölcsfa is a park szélén. Alma, szilva. Ott rohad meg a gyümölcs a földön, senki le nem szüreteli. Nem kell senkinek. Pedig nincs baja, kóstoltam már, mondhatni egészen jó. Igaz, nincs permetezve, tehát bio. De tényleg, senkinek nem kell? Vagy az a baj, hogy magasan van, ki kell nyúlni érte?”

Pinczés Feri bácsi a régi időket emlegeti. „Mi falunk éltünk annak idején. Ott senki nem halt éhen, nem fagyott meg soha a régi világban. Emlékszem, gyerekkoromban is voltak koldusok, de mindig volt fedél a fejük felett, hol az egyik gazdánál a csűrben, hol a másiknál az istállóban kaptak szállást, meg enni is valamit. Más idők voltak persze. Ma már senkinek nem merném azt mondani, jöjjön, itt a hétvégi kiskertem, elalhat a szerszámosban, ha cserébe lekaszálja a füvet, vagy megkapálja a szőlőt. Ki tudja, még tán agyon is ütnének” – véli az öregúr, aki a vasúttól ment nyugdíjba, s mint mondja, inkább hagyja, hadd menjen tönkre a kert, mert ereje már egyre kevesebb van megművelni. – „Ára meg ennek sincsen. Kinek is kellene? Ha jön a hétvége, a fiatalok nem palántázni, ásni, meg locsolni szeretnének. Mennek bulizni, vagy sokan még ilyenkor is dolgoznak. Inkább hagyom én is a kertet, és ha valaki beköltözik télre, amiatt meg próbálok nem bosszankodni. Csak ne romboljon le semmit, meg ne tüzelje el a szerszámok nyelét...”

Nagy szatyruk van és rossz szaguk

Betti középiskolás, busszal jár reggelente, és elég sarkos véleménye van. „Néha felszáll a megállóban egy-két rosszul öltözött ember. Szerintem nincsen jegyük, meg bérletük sem. Nagy szatyruk van, szőrös az arcuk. Ilyenkor igyekszem hátra menni, jó messzire tőlük, mert nagyon rossz szaguk van. Mintha hetek óta nem mosakodtak volna” – mondja enyhe fintorral az arcán. Teszünk egy kísérletet arra, hogy rávilágítsunk, hogy ők is emberek, ám a diáklány határozottan kitart az álláspontja mellett: „Az lehet, de akkor is rém kellemetlen, mikor megáll mellettem valaki, és olyan szaga van, hogy felkavarodik a gyomrom.”

Sarkadiné Kati nénit sokan ismerik a környéken. Korábban volt egy kutyája, azt dédelgette, mint valami "kisunokát". Később a macskákat etette, mostanában pedig a szelektív kukák környékén tűnik fel. Körülnéz, hogy ne lássa senki, és letesz valamit a hulladékgyűjtők tetejére. Közelebbről látszik csak, hogy befőttesüveg, benne ételféleség, mellette kenyér. S az egész átlátszó zacskóban, hogy lehessen látni. „Szokott itt jönni mindig egy ember biciklivel, és összeszedi a kukák mellé dobált papírt, meg üvegeket. Láttam már, hogy a csikket is felszedte a földről, és elszívta, meg kivette az ételt a nagy kék kukából, mielőtt elvitte a szemetes autó. Így legalább normális ennivalót ehet.” Kati néni persze ezzel nem tudja megoldani a világ összes szerencsétlen sorsú emberének a gondját, de tesz valamit, amitől jobban érzi magát – s amivel a kukás embernek is jobb napja lesz.

Tehetnénk valamit mi is?

Általában nem szeretjük a hajléktalanokat. Nem szeretjük, hogy arra emlékeztetnek a puszta jelenlétükkel, milyen fordulatot is vehet az emberi sors. Nem szeretjük látni, hogy ápolatlanok, érezni mosdatlanságukat. Ugyanakkor lelkiismeretfurdalást is gerjesztenek bennünk – mert mi sokkal jobban élük náluk. Szívesebben mondjuk azt, segítsen rajtuk a társadalom, a város, a szociális osztály. Betti ugyan úgy gondolja, be kellene őket zárni valahova télre, ahol kapnának enni, meg nem fagynának meg télen. Nagy Misi szerint viszont a nagy üzletközpontok, éttermek nyugodtan szétoszthatnák köztük, aminek lejárt a szavatossága. Pinczés Feri bácsi a zöldséges emlegeti, aki néha dobozszám hajigálja ki a zöldséget, gyümölcsöt. „Nem adhatná oda nekik?” – veti fel az öreg. Olyanok viszont kevesen vannak, mint Kati néni, aki nem másokra vár, nem másokra mutogat, hanem maga próbál tenni valamit.

Vajon eszünkbe jut-e, amikor a szinte bontatlan kenyeret, a megunt pólót, a már rég nem divatos kézitáskát kidobjuk, hogy van, aki esetleg örülne ennek? Közeledik a tél, a karácsony – vajon beugrik-e, hogy tehetnénk valamit mi is a szerencsétlen sorsú emberekért? Nem a hivatal, nem a város, nem a szociális osztály, nem a szeretetszolgálat, nem az egyház – hanem mi magunk. Vagy ebbe már bele sem akarunk gondolni?