Ha kézbe vettük, nehéz letenni ezt a könyvet, ami Debrecenről szól

---

Debrecen – Cívisházak lakói mesélnek a múltról, életükről, álmaikról és terveikről ebben a szép kiállítású kötetben. Kritika.

---

Életem első hat évét a város szélén, egy aprócska kertes házban töltöttem. Nagy élmény volt a szilvafák között szaladgálni, s ehhez képest egészen új helyzetet jelentett egy 35 négyzetméteres Csapó utcai panelbe költözni, ahol viszont volt víz, gáz, lift, és panoráma a hatodik emeletről. Amikor az egyik osztálytársam elhívott magához, rácsodálkoztam a házuk hatalmas kapujára. Magas volt a szobákban a mennyezet, elvarázsolt a nyikorgó parketta és a mintás járólap, s az pedig nagyon meglepett, hogy az udvarban többen is laktak. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez a belvárosi porta valójában egy hajdani cívisház lehetett. Kissé romos, eléggé szegényes – és talán azóta már meg sincsen. Az lehetett a sorsa, mint sok más hasonlónak: lebontották, s a helyére új házat emeltek.

A cívisházak épített örökségünkhöz tartoznak. Fogyatkozóban vannak, sokan emelnek szót értük, ugyanakkor a velük kapcsolatos vitákban rendre az is elhangzik, hogy bár többen óvnák, védenék őket, ennél jóval kevesebben szeretnének – vagy tudnának – anyagilag annyit költeni rájuk, hogy fennmaradjanak. Egy fiatal építész, Harangi Attila már több éve kutatja szülővárosának építészeti örökségét. Diplomamunkáját is e témában írta, és 2019-ben honlapot is létrehozott Debrecen megmaradt és már eltűnt cívis lakóházairól. Munkája során összetalálkozott Löki Viktorral, aki „civilben” biológus, egyébként a Streets of Debrecen projekt létrehozója. Közös, több éves munkájuk eredményeként született meg a tekintélyes méretű és nagyon impozáns Debreceni cívisházak és lakóik nyomában című kötet, melynek megjelenését a Déri Múzeum és a Méliusz Juhász Péter Könyvtár finanszírozta pályázati forrásokból.

Nehéz elfogultság nélkül beszélni munkájukról, mivel született debreceniként magam is figyelem e város életét, változásait. Emlékeim vannak mára eltűnt portákról, utcákról – egész lakónegyedekről is, melyeket a „szanálás” söpört el. Pontosan tudom, mit élt meg az, aki a hajdani, nem ritkán meglehetősen szegényes kertes házas környékekről beköltözhetett a panelba, ahol nem harapott salétrom a falba, és a fürdőszobában kád volt meg zuhany, ami üdítően komfortosnak hatott az udvari budi után. S bár az is tény, hogy a panelkorszak családok ezreit juttatta otthonhoz a hatvanas-hetvenes években, mégsem a négy- meg tízemeletesek azok, amikre büszkeséggel tekintünk, mint múltunk, történelmünk, identitásunk részére.

E kötet szerzői nagyjából az utolsó órában lendültek neki gyűjtő- és feltérképező munkájuknak, mint az épített emlékek Bartókja és Kodálya, hogy megőrizzenek valamit abból, ami most múlik (pontosan). A könyvük két részből áll. Az eleje Harangi Attila – a kötet terjedelméhez képest viszonylag – rövid tanulmánya a a cívisházakról, Debrecen múltjáról. A szöveg nagy erénye tömörsége mellett közérthetősége is: nem szigorú szakmai nyelven írta szerzője, s így alkalmas lehet akár arra is, hogy beépüljön a debreceni iskolák tantervébe, tananyagába, kapjanak képet a gyerekek (s általuk így a közös tanulás során akár a szüleik is) arról, milyen volt ez a város.

Olvashatunk a cívisekről, a házak formáiról, fajtáiról, a debreceni polgárok életéről és arról, hogyan változott, formálódott a városképpel együtt maga a debreceniség is. Bár jelöli a forrásokat, szerzőnk a hivatkozásokkal nem zavarja az olvasásélményt, nem azt érezzük, hogy itt minden sor a tudományos világnak, a szakmának született. Ez a könyv nekünk, érdeklődő olvasóknak szól, akik a 21. századi város utcáit járjuk, s akik kíváncsiak vagyunk arra, milyen lehet (vagy lehetett) az élet egyik-másik, ma már romosabb, egykor azonban szebb napokat látott cívisházban. Megmutatja, milyen volt, és azt is láthatóvá teszi, hogyan alakult a mai városkép.

A kötet írásakor, 2021 augusztusában 1460 cívisház állt a belvárosban, olvashatjuk, ami azt jelenti, hogy bő három év alatt 80 házat bontottak le. De ez csak a legdrasztikusabb lépés, sokakat úgy újítanak fel, hogy kicserélik a klasszikus ablakokat új, műanyag, osztás nélküliekre, megváltoztatják a homlokzatot, a színeket.

A második rész, a Cívis történetek a huszadik és huszonegyedik századból címen fut. Huszonegy házat járhatunk végig a szerzők segítségével, s túlzás nélkül érezhetjük azt, hogy igazi, nagy utazás ez térben és időben. Az interjúk segítségével megismerkedhetünk a házakkal és lakóikkal, elénk tárul az a múlt, amit annyira könnyű elfeledni. Képet kaphatunk a nehézségekről, a lakók terveiről, álmairól is. Átláthatóbbá válik, hogyan tűnik el egyik-másik ház, miért nincs olykor esélye sem arra, hogy megmaradjon, s újjászülessen, de arra is találunk példát, milyen az, amikor sikerül megmenteni egy-egy épületet. Az ismeretlen ismerősök otthonába lépve, történeteiket olvasva nem csoda, ha a saját emlékeink is előkapaszkodnak, hiszen mindannyian, akik itt élük, itt töltjük napjainkat, részei vagyunk Debrecennek.

Nagy teljesítmény, hogy huszonegy ház kapuja, illetve huszonegy ház lakói megnyíltak a szerzők előtt. Nemcsak a mostani állapotokat ismerjük meg így, hanem e házak történetét is, megtudhatjuk, hajdan kik építették, kik laktak falaik között. Szinte mindről regényt is lehetne írni, vagy filmet forgatni. Olyan elődök mentén haladnak szerzőink, mint Csalog Zsolt, Csörsz István vagy Moldova György, akik határozottan és biztos kézzel rajzoltak térképeket és portrékat egy adott kor embereiről részleteiről. Viszont itt azt érzem, hogy az interjúk szövege kicsit esetlegesnek tűnik. Sokkal határozottabban kellett volna belenyúlnia szerzőnek és a szerkesztőnek a szövegekbe, mert nem attól lesz hiteles egy interjú, ha szinte szó szerint visszaolvashatjuk azt, amit a diktafon rögzített. A határozott és akár irodalmi értékű sűrítés nem elvesz, hanem hozzátesz az olvasó élményéhez – s ugyanúgy megmarad a valóság talaján. 

Az viszont szerencsés, hogy a szerzők nem maradnak meg a puszta tényközlésnél, maguk is javaslatot tesznek arra, hogyan lehetne megőrizni azt, ami érdemes erre.

„...minden cívisházat nem lehet megőrizni, a város fejlődésével egyre intenzívebb lesz az eltűnésük. Ezért is létfontosságú, hogy egy utolsó kis védett cívis kulturális-művészeti negyedet kijelöljünk és életképes tartalommal töltsünk meg, ahol legalább az eredeti megmaradt értékes házakban közvetlenül megtapasztalható lenne a cívisek világa.”

A teljes történeti belváros komplex vizsgálatával Harangi Attila 31 lehetséges „kis megmaradt utcaképet” határozott meg és elemzett, ahol véleménye szerint egy cívisnegyedet lehetne létrehozni. Mint írja, a Méliusz tér és környéke a legalkalmasabb erre, ahol a Lorántffy, Kígyó, Ötmalom, Domb és Monti ezredes utcák még megőrizték eredeti karakterüket és hangulatukat – s mindezt a neogótikus Verestemplom téglaépülete mellett. 

Szép gesztus az epilógusként jegyzett írás is, melyben Löki Viktor elmeséli családja és a Kígyó utcai házuk több mint százéves történetét. Ebben vall a saját lakótelepi életéről, s arról a felismerésről is, mit jelentett, amikor rájött, hogy gyermekkorában egy ideig "a régi cívisek hagyományos életterében lakhatott". 

A kötetet záró Függelék része irodalom- és ábrajegyzék, valamint egy fotósorozat is, mely felidézi, hogy Pataky Emőke építész már 1982-ben rávilágított arra, ha az egész belvárost nem is lehet megmenteni, legalább egy kis területen őrizzük meg a cívisházakat.