Fellelhető-e még a debreceniség városunk építészetében?
Szerző: Szilágyi Szilvia | szilagyi.szilvia@dehir.hu Közzétéve: 2021.07.06. 10:05 | Frissítve: 2021.07.06. 12:44
Debrecen - Az Archi-téka című beszélgetéssorozat legutóbbi részében Kovács Péter és Győrffy Zoltán építészek osztották meg gondolataikat a témában.
Alkalmas-e arra a debreceniség, hogy lefedje napjaink városkarakterét, vagy úgy kellene megnyitni ezt a fogalmat, hogy az lehetővé tegye, hogy az építészeti modernség, "cívis modernség" beépüljön a város identitásának fogalmába? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ az Archi-téka – A város határai, építészeti-urbanisztikai beszélgetés második részében Kovács Péter és Győrffy Zoltán építészek az est moderátora, Berta Erzsébet irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár segítségével a DESZ24 udvarán.
Fotók: Szilágyi Szilvia
Berta Erzsébet onnan indított, hogy a '70-es években a nyilvánosság az építészeti modernségét még olyan veszteségként értelmezte, ami tönkreteszi azt a cívis hagyományt, ami alapján a várost Debrecennek lehet nevezni.
Azonban napjainkra mintha újraértékelődne a debreceni modernség, ez többek között ott érhető tetten – mutatott rá –, hogy megjelent egy olyan generáció, amely elkezdett hangot adni annak a tapasztalatnak, amely már az átalakított városhoz kötődik.
Ezeknek az érdekes megnyilvánulásaként említett két szépirodalmi művet, Szénási Miklós és Heller Zsolt Erre jöttünk című közös városkötetét, valamint Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoárját.
Kovács Péter egy új szempont behozva, arról beszélt, hogy egy város fejlesztését nem lehet kizárólag a nosztalgiához kötni, hiszen másfajta igények is vannak, amelyek gyakran előtérbe kerülnek. Szerencsére a város életében megjelentek olyan építészek, akik megtalálták az innovatív, ugyanakkor finom, adaptív lépést ehhez: Borsos József mellett Szabó Jánost és Sajó Istvánt említett olyan pozitív példákként, akik egykor méltó nyomot hagytak a város szövetén.
Mint mondta, ami megkülönböztette az általános modern építészetet a debrecenitől, azok ezek az építészeti kvalitások voltak. Ugyanakkor nem látja problémásnak a város sokat kárhoztatott eklektikus stílusát sem – árulta el: „a város folyamatosan fejlődik, rétegződik, de ezek jól megélnek, megférnek egymás mellett” – fogalmazott.
Győrffy Zoltán szerint az, hogy mi tekinthető debreceninek, nem a házak jelentik önmagukban, hanem a város szerkezetisége, valamint az emberek életvitele.
Úgy véli, némileg igazságtalanul ítélték meg korábban a panelek helyzetét is, mint mondta, azokat az épületeket egyrészt nagyon jó szakemberek tervezték, akik gyorsan reagáltak a hirtelen fellépő lakáshiányra, másrészt a maguk módján élhető közeget jelentettek ezek az épületek, hiszen szolgáltatások is tartoztak hozzájuk, ellenben a Liget-lakóparkkal, amiből hiányzott ez a fajta átgondoltság. Míg a régi panelek okos rehabilitációjára nyugati példákat láthatunk, addig a Liget-lakóparkhoz hasonló egységek problémásabbak, hiszen nincs erre lehetőség az alapvető hiányosságaik miatt – magyarázta.
Két irány van az építészetben: a gyors városfejlesztés és a fenntarthatóság elvét magáénak valló, a fejlődést korlátok közé szorító irány – fogalmazták meg, s abban mindkét építész egyet értett, hogy a jelen gazdasági, társadalmi helyzetben a humánus, jóindulatú, kis lépésekben fejleszteni szándékozó, esztétikailag is művelt invesztorok előlépésének esélyei igen csekélyek.
Az építészek úgy látják, a mértékletesség az, ami leginkább hiányzik.
Mint mondták, szerencse kell ahhoz, hogy egy épület úgy szülessen meg, ahogyan azt a szakemberek megálmodták, ugyanakkor folyamatosan bízni abban, hogy idővel meg lehet szólítani egy közeget, akik erre nyitottak. Győrffy Zoltán elmondta, gyakran évekig kell várni a megfelelő pillanatra, amibe aztán minden energiát bele kell fektetni, ilyen volt számára a Nagyerdei Víztorony és a Szent György templom is, ahol ki tudta bontakoztatni kreativitását.
Az est végére egy konszenzus is kialakult a felek között, mint mondták, előfordulhat, hogy egy épületnek nem annyira "debreceninek", mint inkább jónak kell lennie, s így köré szövődhet egy olyan háló, amely akár a későbbiekben magára is öltheti ezt a karaktert.
Ha egy épület ugyanis szerethető, akkor a közösség is magáénak érzi, ez pedig elindíthat egy pozitív folyamatot – összegeztek.