Debreceni történet: sárga lufi a főtéren, gyerekparadicsom az udvaron

---

Debrecen – Az amerikai kislány a szüleivel érkezett a városba. Találkozott más gyerekekkel is: néha megölelték egymást, néha játszottak, máskor csak úgy elfutottak egymás mellett.

---

A vonat begördült az állomásra, a nyolcadik vágányra. Hatalmas bőröndökkel, táskákkal, babakocsival és gyereküléssel szállt le a háromfős család. A férfi egyenként tette le a bőröndöket, a nő meg a kisgyereket ölelte magához, úgy lépett le. A lépcsősor tetejéről keserves képpel nézték, hogy is jutnak el a peronról a kijárathoz. Nyilván úgy, mint sok-sok évtizedek óta az a sok tízezer utas: itt le a lépcsősoron, ott meg majd fel. Bár várták őket, ott volt a férfi testvére is, de a plusz egy fővel sem volt lényegesen könnyebb levonszolni ennyi poggyászt.

Alig értek le az aluljáróba, jött a nagy meglepetés.

- Látom, nagyon sok csomagjuk van. Segíthetek? – lépett oda hozzájuk egy vasutas egyenruhát viselő fiatalember és megragadta az egyik táskát. Míg az aluljárón végigvonultak, megbeszélték, hogy az utasok igen messziről érkeztek:

Milánóból Frankfurton keresztül Budapestre repülővel, onnan Debrecenbe vonattal, egyébként pedig New Yorkból jöttek Európába.

Ez az apró, de fontos gesztus volt az első, alapvetően igen pozitív élményük Debrecenben. (Ami egyébként a vasútnak is jó reklám volt, hogy ott ilyen figyelmes emberek dolgoznak, bár azt nem feledtette, hogy a vonaton nem működött a légkondi.)

A második kellemes tapasztalatot két nap múlva szerezték a messziről érkezett turisták a város főterén, ahol alkonyat körül sétáltak. Milla, a 15 hónapos kislányuk felszabadultan futkározott a korzón. Hirtelen egy alig kétéves kisfiú lépett oda hozzá és hatalmasra fújt, mosolygós sárga léggömböt nyomott a kezébe. A kislány magához ölelte az ajándékot, a kisfiú meg odaszaladt a padon ülő szüleihez, ahol az apja épp újabb lufit fújt fel.

A kislány követte és visszaadta a kisfiúnak a léggömböt.

- Nyugodtan megtarthatod – mosolygott rá a kisfiú anyukája. - Látod, nekünk van még! – S előhúzott egy még vadiúj lufikkal teli zacskót.

Az amerikai kislány meg a magyar kisfiú mint régi ismerősök játszottak a léggömbökkel: nagy lelkesen adták egymásnak oda és vissza őket, s közben szaladgáltak a padok, meg a szökőkút között.

Az idilli jelenetnek egy közelgő kiskutya vetett véget. A kislány elindult utána, a szülők pedig elköszöntek egymástól. A kutya aztán eltűnt a korzózó forgatagban, Milla pedig felfedezett egy újabb kortársat a közeli étterem teraszán. Kislány volt ő is, szintén pelenkás, még alig egy-másfél éves baba. Úgy tűnt, a sárga lufi új gazdára találhat, ám az amerikai kislány egy idő után úgy döntött, ideje tovább sétálni és visszavette a léggömböt. (Amivel némi sírást idézett elől, ám az szerencsére ugyanúgy nem tartott sokáig, ahogy a nyári záporok sem.)

A séta újabb állomásának főhőse egy gitáros volt, akit anya ölelő karjából és jó közelről kellett megnézni-meghallgatni. Aztán következett egy remek fagyizás a túloldalon, a Gambrinusz közelében. Itt is akadtak alkalmi barátok egy kedvesen mosolygó, két-három év körüli „nagylány” és a testvére személyében. A három gyerek nagy lelkesen dobálta, hurcolta, húzta, nyúzta a sárga lufit.

Megnézték a kirakatokat, az újságos pavilont, felkapaszkodtak egy padra, közben a szülők arra figyeltek, el ne csapja őket egy-egy arra száguldó bicajos.

(Akik a legjobb esetben is csak lassítottak, de egy sem szállt le, hogy a járdán – és nem bicikliúton! – egyébként kiszámíthatatlanul futkározó gyerekeket biztonságosan kikerülje.)

- Lefotózhatom őket? – kérdezte a két gyerek anyja angolul Milla szüleit, akik nagyon élvezték a napot. Náluk otthon, abban a New Yorktól nagyjából egy órányira fekvő kisvárosban nem jellemző, hogy kimennének sétálni csak úgy, vagy hogy így játszani kezdenének egymással a gyerekek, és ilyen könnyedén szóba elegyednének egymással a szülők.

- Ott mindenki megy haza, mikor vége a napnak – mondta Milla olasz származású anyukája –, nem ilyen barátságosak az emberek.

Hogy itt mennyire azok, másnap ismét megtapasztalhatták. Egy Fészek-lakóparki társasház udvarára kaptak invitálást, ahol hirtelen öt-hat apróság jelent meg a gyepen. Mind egy és két év közöttiek voltak. Műanyag motorok, autók, fűnyíró, labdák hevertek szerte a fűben, melynek egyik szélén egy hatalmas és hálóval körbevett trambulin magasodott (amire egy felnőtt is felkapaszkodhatott), mellette hinta, a másik oldalon pedig homokozó.

Igazi gyerekparadicsomba csöppentek itt az amerikai vendégek, ahol minden szülő minden gyerekre figyelt, minden babanasiból minden baba vehetett – csak a szertehagyott cumisüvegekre, babapoharakra kellett vigyázni, ne egymásét ragadják meg az apróságok. A gyerekek számára a játék, a szaladgálás a világ legtermészetesebb dolga volt.

A kommunikáció sokszor szavak nélkül, gesztusokkal folyt. Néha megölelték egymást, néha csak úgy elfutottak egymás mellett. Játszottak, élvezték a napot, ezt a szép délutánt, a ház kertjét, egyszóval az életet, az ő babavilágukat.

Amikor aztán megérkezett az alkonyat és a szúnyogok is, a vendégek elköszöntek.

Még néhány napot töltöttek itt Debrecenben, és amikor az itteniektől búcsút vettek, felsorolni is alig bírták a szülők, mennyi élményt szerzett az amerikai kislány. Igaz, hogy minderre talán nem fog úgy emlékezni, mint az apja, anyja – és a nagyanyja, akivel eddig csak a Skype képernyőjén láthatták egymást –, de mégis része lesz mindaz, amit itt látott, tapasztalt. Ha nem is fogja esetleg felnőttként annyira szeretni a töltött káposztát, mint ennyi idősen, vagy már nem az lesz a kedvenc slágere, hogy Száz liba egy sorban, de ha majd egyszer (akár felnőttként) újra visszatér, végigsétál a főtéren, meg-megáll a teraszoknál és tekintete megállapodik a sárga tornyú templomon, valamit érezni fog. Része lesz ez a Debrecen nevű város.