Átmeneti otthonban él a debreceni diáklány, aki százezer forintot nyert a rajzával
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2015.09.21. 08:04 | Frissítve: 2015.09.22. 08:15
Debrecen – Nemcsak esze és kézügyessége, hanem szíve is van: a Debrecen Rádió FM95-tól kapott pénzből tanszereket vett társainak.
Takaros, nagy házhoz érkezem – régi, polgári lak lehetett egykoron. De már 1997 óta a Debreceni Szegényeket Támogató Alapítvány Családok Átmeneti Otthona. Esély azoknak, akik vagy nehéz helyzetbe kerültek, vagy beleszülettek a gondokba, a nincstelenségbe.
Ballagok a lépcsőn fölfelé. A fakorlát olyan makulátlan, mintha most szerelték volna fel, a folyosón ruhák száradnak, a nagy közös konyhából pedig kellemes illatok jönnek – talán töltött paprika. Meg is dicsérem a korlátot Szalai Ibolyának, az intézmény vezetőjének.
- Pedig már öt éves – mondja. – Akkor pályázati forrásból bővítettük az intézményt, és újítottuk fel a közös helyiségeket. Igyekszünk vigyázni mindenre. Most nyáron megint elkezdődött a munka, rendbe tesszük a lakószobákat, mert ismét sikerült pályázati pénzt nyerni.
Egy nagy helyiségben telepedünk le. Tanulószoba ez az iskolás gyerekeknek és közösségi tér a családoknak – ahol sokféle csoportfoglalkozást tartanak. Ezt a szobát is pályázati pénzből tudták berendezni és felszerelni számítógépekkel.
Az intézményvezető mesél.
- Negyven férőhelyünk van itt. Kilenc szoba található a házban és egy nagyobb, apartmanszerű, ahova a sokgyerekesek költöznek be. Egyszerre tíz családot tudunk befogadni.
A befogadásnak komoly feltételei vannak. Alapvető feltétel, hogy a családoknál a gyerekek között kiskorúnak is lennie kell. Van úgy, hogy a szülők keresik meg az intézményt, mert vagy elveszett az otthonuk, vagy soha nem is volt és már az albérlet díját sem tudják kifizetni, de gyakran megesik az is, hogy a gyermekjóléti szolgálat irányít ide családokat. Várólista van, ám előfordul, hogy ezt az élet felülírja, egy-egy váratlan súlyos probléma, tragédia okán.
- Egy évig lehet itt lakni nálunk – mondja az intézményvezető. - Ez fél évvel hosszabbítható meg, illetve, ha iskolás gyerek van a családban, pluszban toldható az itt tartózkodás a tanév végéig. De persze nem az a célunk, hogy minél tovább lakjanak nálunk a családok, hanem az, hogy megerősödjenek anyagilag, meg minden más szempontból is. És próbáljanak meg talpra állni, új, önálló életet kezdeni.
Az otthon mind a hét dolgozója igyekszik megadni a támogatást ehhez. Életvezetési tanácsot adnak, ha kell, képzéseket, tréningeket szerveznek, böngészik az álláshirdetéseket, segítenek önéletrajzot írni és arra ösztönzik a bent lakókat, hogy keressenek munkát, tanulják meg beosztani a jövedelmüket – mert ez lesz az új életük alapja.
- Jó dolog több szempontból is itt lakni-élni – mondja Szalai Ibolya. - De egyszersmind nehéz ám, mert alkalmazkodni kell másokhoz és betartani a házirendet. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy kivezessük a lakóinkat abból a nehéz élethelyzetből, amibe belekerültek, hogy képesek legyenek önálló életvitelre. És mondhatom, vannak kisebb-nagyobb sikereink. Szülői szerepek megerősödése, a család együtt maradása, tanfolyamok elvégzése, tartós munkába állás, önkormányzati bérlakáshoz jutás, albérletbe költözés... Szülők és gyerekek is meglátogatnak időnként bennünket, akik egykor nálunk laktak. Elmondják hogyan élnek, milyen örömök érték őket, milyen problémáik vannak. És persze néha segítséget is kérnek, például hivatalos ügyeik intézéséhez, a gyerekek tanulásához. Évekkel korábban végeztünk egy felmérést iskolások között. Arra a kérdésre, hogy mik szeretnének lenni, ha felnőnek, többen is ilyeneket válaszoltak: segélyezettek, rokkant nyugdíjasok. Ez a mi talán legfontosabb célunk – hogy a nálunk élő gyerekek felejtsék el az effajta gondolkodást.
Erre a végszóra lép be az ajtón Rostás Cintia. Neki aztán biztosan nem ilyen gondolatok járnak a fejében. Erre volt a legjobb bizonyosság, hogy ő nyerte a Debrecen Rádió FM95 rajzpályázatát. Alkotása százezer forintot ért. És a Szent Efrém Általános iskola hatodikosa azt is bebizonyította, hogy nemcsak esze, kézügyessége van, hanem szíve is. Mert már a rajzhoz mellékelt kísérőlevelében megírta: ha győzne, az otthonban élő gyerektársaival megosztaná nyereményét.
Mesél ő is. Szája sarkában ott bujkál a kis büszke félmosoly.
- Anyukám mondta nekem először, hogy rajzoljam le őket, meg a testvéreimet. Először megcsináltam az alapot, aztán kiszíneztem. Nem volt nehéz, mert szeretek rajzolni, két évig szakkörbe is jártam.
Cintinek bőven volt mit papírra vetnie, hiszen édesanyjával, nevelőapjával és három kistesójával él együtt az otthonban. Ő a legidősebb. Aranyos kisfiúk, veti közbe Szalai Ibolya, nehéz rájuk vigyázni, mondja a leány, majd elmondja, mi mindent vettek a pénzből: füzeteket, tollakat, ceruzákat, számológépeket, tornazsákokat, meg még sok mindent, ami a tanuláshoz kell.
Támad egy ötletem.
- Rajzolnál nekem is valamit?
Meglepetten néz rám.
- Most?
- Most hát. Amit csak akarsz.
- Hát jó.
Elmosolyodik, egy pillanat alatt bele is temetkezik a jegyzetfüzetembe, mi pedig nézzük, mi készül. Nagy-nagy gonddal húzogat, satíroz. Kisvártatva elém tolja, amit rajzolt. Egy mászóka került a papírlapra, melynek mása az otthon udvarán található.
Ugratom kicsit.
- Biztos véletlen, ugye, hogy négy gyerek van a rajzon?
Nevet.
- Áááááá, dehogy.....
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)