A „visszavonulás” természetes része az ember életének, mondja a nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök

---

Debrecen - Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök atya, az egyházmegye első püspöke december 28-án ünnepelte 80. születésnapját. Interjú.

---

Földi utunkat végig kell járni, az idő halad, nem áll meg, és nekünk békével kell azt befejezni. Aki rendben van önmagával, és igyekszik Istennel barátságban élni, annak ez belső szabadságot jelent. Az öregkort az teszi nyugtalanná, ha az ember mindig a múltjával vívódik, és a jövő rettegésben tartja. Bosák Nándor nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök jelenleg Nyíregyházán, a Seregély István Papi Szociális Otthonban él – olvasható a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján.

- Minden életszakasznak van célja, iránya, ami az embert ösztönzi, meghatározza, életben tartja. Püspök atya betölti a 80. életévét. Mi az, amit már elengedett, és mi az, ami betölti napjait?

- Az esztendő utolsó napjaiban születtem, pontosan december 28-án. Ezen a napon a liturgia azokra a betlehemi kisgyerekekre emlékezik, akiket Heródes király legyilkoltatott, mert az újszülött Jézustól akart megszabadulni. Aprószenteknek nevezzük őket. Föl is vetődik a kérdés, hogy milyen jogon nevezhetők „szenteknek”, hiszen semmit sem tettek érte. Az egyház mégis így tartja őket számon. Gyakran elgondolkodtam – ha már ezen a napon születtem – milyen jelzése van ezeknek a kisgyermekeknek számomra. „Kicsik” voltak még, és mégis helyük van Jézus történetében. Ha visszanézek az életemre, rám is jellemző a „kicsinység”, és nemcsak termetem szerint. Egyszerű, szerény ember voltam. Nem olyan, aki a fellépésével, megjelenésével, rendkívüli tehetségével, sodró modorával rögtön felhívja magára a figyelmet. Életem során elég változatos és színes pályát jártam be, és örültem is ezeknek a feladatoknak, de sohasem azt tartottam elődlegesnek, hogy ez vagy az milyen magasan van az egyházi ranglétrán.

Inkább a „minőségére” próbáltam törekedni, hogy ahová állítottak, ott tényleg „jelen” legyek, ott legyek a „helyemen”, és ne csak úgy, mint egy munkahelyen, ahová több-kevesebb időre „bejárok”. Hivatásomból és hivatásomnak éltem. Ez pedig idős korban is követhető életfelfogás.

- Ha az időskor – amely nagy ajándéka az Istennek – természetes „élethelyzet”, hogyan ad lehetőséget a szolgálatra?

- Két dolgot emelnék ki: egyrészt meg kell tanulni az elszakadást és azt, hogy félelem nélkül, bizalommal nézzünk a jövőre. Az időskorú ember napról napra tapasztalja, hogy lefelé tart a pályája. Minden, ami körülöttünk van, az élet és benne az Egyház élete, tovább megy a maga útján, ő pedig egyre inkább kimarad ebből. Ezt türelemmel kell elfogadni. Nagyon lényeges, hogy az ember hogyan éli meg ezt a kivonulást. Van, aki állandóan panaszkodik, siránkozik, mert már ez se megy, az se megy, vagy azért kesereg, mert nem figyel rá a környezete úgy, amint szeretné.

Aki mindig azon gondolkozik, amit el kell hagynia, és az emlékeiben is csak a negatív történésekkel foglalkozik, nyugtalanná, békétlenné teszi öreg napjait.

Nem régen olvastam P. Lombardi jezsuita atya (vatikáni szóvivő) rövid beszámolóját Benedek nyugalmazott pápa „állapotáról”, akit meglátogattak régi munkatársai: „Benedek pápa az időskort nagyon derűsen, imádságban éli meg. Nincs különösebb betegsége, az időskorban halad egyre előre, általánosan egyre gyengébb lesz, miközben őrzi elméje és lelke világosságát. Nagy lelki egységben van Ferenc pápával és az Egyházzal, érezzük, hogy imádságával, szolidaritásával támogatja utunkat, és ma is jelen van az Egyházban.” Nem hasonlíthatom magamat Benedek pápához, de valahogy így szeretném idős napjaimat én is élni.

 - A békés kivonulás milyen életszemlélettel párosul?

- Az öregkorban az ember lassan elkopik. Nemcsak a betegségek miatt, hanem az élettér is beszűkül. Megéljük, hogy egymás után eltávoznak rokonaink, kortársaink, jó ismerőseink, … ritkul körülöttünk az erdő, és világosodik az égbolt.

Ez akkor lesz békés, ha ezt életünk természetes állapotaként éljük meg és elfogadjuk. A „múltat” békében elengedjük, a „jelent” elfogadjuk, a „jövőt” Istenre bízzuk.

Persze, ez nem mindig megy könnyen, de ha tiszta a hitünk, és van egy kis humorérzékünk, akkor sikerül. Így válik szabaddá az ember önzésétől, illúzióitól. Persze erre nemcsak az öregeknek van szüksége. Azt mondja a közmondás: „Minden fa arra dől (ha kivágják), amerre életében hajlott.”

A teljes interjú a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján olvasható.