A durva nagyvilágból Debrecen közelébe jöttek táborozni
Szerző: Mikula Szilvia | info@dehir.hu Közzétéve: 2017.08.13. 11:14 | Frissítve: 2017.08.14. 14:04
Debrecen – Terápiás kutyák, tűzzsonglőr-bemutató és koncertek: közel száz fogyatékkal élő számára tették felejthetetlenné a nyarat a görögkatolikus papnövendékek.
Debrecen határától hat kilométerre, a rendezvényektől hangos Vekeri-tó szomszédságában létezik egy „város”, amely elsőre ugyan csendesnek tűnhet, ám ez csak a felszín. Közelebb érve a felhőtlen móka és kacagás világába csöppenünk, ahol mindenki egyformán szép és értékes. Ez a hely a Damján tábor, ahová immár huszadik éve járnak a fogyatékkal élők, hogy egy hét erejére elmenekülhessenek a beskatulyázó, durva társadalomból a szeretet és az elfogadás szigetére.
A Görögkatolikus Papnevelő Intézet szervezésében létrejövő tábor – névadójához, az orvos Szent Damjánhoz hűen – az ingyenes és önkéntes segítségnyújtás helyszíne Az adó egy százalékának felajánlásából, illetve különböző gyűjtésekből származó bevételből valósítják meg minden év nyarán a tábort. Emellett különféle egyházi, civil és céges adományok is érkeznek: játékok, előadások, arcfestés, fodrászat – csupán néhány példa arra, hogy milyen sokan támogatják ez a fajta szociális munkát. Az alapelv az, hogy a szülőket és fogyatékkal élő gyermekeiket egy hét erejéig tehermentesítsék.
– Egyik alapfilozófiánk, hogy az otthon maradt szülők válláról levegyük a terhet, és legyen idejük magukra és az egészséges testvérekre is. A másik kiemelt célunk, hogy azokat is meghívjuk, akik egyébként csak ritkán jutnak ki a különböző intézmények falai közül. A fogyatékkal élők többsége nem tud olyan közegbe kerülni, ahonnan ne lógna ki. A táborban olyan környezetet próbálunk biztosítani számukra, ahol nincsenek kiközösítve, ahol mindannyian egyformák – osztotta meg célkitűzéseiket Czirják János Tamás táborvezető.
A tábor bármilyen, enyhe vagy középsúlyos fizikai vagy értelmi károsodással élő számára nyitott. Vannak közöttük autisták, Down- és Williams-szindrómások, de olyan is akad, aki halmozottan sérült: egyszerre mozgáskorlátozott, vak és értelmi fogyatékos.
SZINTETELJESEN SZÜLŐMENTES ez az övezet – a néhány kísérőt leszámítva –, száztíz önkéntes fiatal gondoskodik a testük fogságába zárt, ám lélekben annál szabadabb gyerekekkel és felnőttekkel. Mert bizony nem csak kisebbek érkeznek ide, hanem olyan sérültek is, akik sok esetben jóval idősebbek a velük foglalkozóknál. A jubileumi tábor legfiatalabb tagja mindössze négy éves volt, míg a legidősebb már az ötvenet is betöltötte. A táborvezető szerint a valódi kor sok esetben egyáltalán nem számít, mert lehet, hogy valaki „konkrétan nem gyerek, de a gyermeki gondolkodásmódja miatt nem kezelhető felnőttként”.
Czirják János azt is elmondta, hogy az önkéntesség feltétele a 16. életév betöltése, „ugyanis egy bizonyos érettség szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk feldolgozni a fogyatékosságot, illetve hogy felelősséget is tudjunk vállalni”. Főként egyetemisták jelentkeznek, de középiskolás korúak és dolgozó felnőttek is szép számmal segítenek a táborban – utóbbiak a szabadságukat erre az egy hétre veszik ki. Több szakember is akad közöttük – például orvosok, gyógy- és óvodapedagógusok –, sokan azonban még a tanulmányaik közepén járnak, ez a tábor pedig mindenképpen tapasztalatszerzés számukra.
A legfiatalabbak és az újoncok táborát is erősíti a 18 éves Körmendi Péter, akinek egy ismerőse ajánlotta a tábort egy gyalogos zarándoklaton.
- Úgy látta, hogy mivel nagyon pörgök, és segítek, ahol csak tudok, így itt lenne a helyem. Emellett pedig érdekelt, hogy a fogyatékkal élők hogyan élik meg a mindennapokat, mennyiben tér el a miénktől – mesélte a budapesti fiú, majd hozzátette, hogy számára nem idegen ez a terep, ugyanis a húga sajátos nevelést igényel, vigyázott már Down-szindrómás kisfiúra, iskola mellett pedig egy idős, mozgássérült hölgynek segít a bevásárlásban és a takarításban.
RUTINOS TÁBOROZÓ a ricsei Nagy Bernadett, már nyolcadik éve szakít időt arra, hogy eljöhessen. Még gimnazistaként jelentkezett először, azóta pedig „egy igazi szerelemmé vált” a Damján tábor, el sem tudná képzelni a nyarát nélküle.
- Ez mindenképpen egy önismereti kurzus, amely megtanít az önfegyelemre és arra, hogy a legkisebb dolgoknak is tudjunk örülni. Mi sokszor azon törjük a fejünket, hogy éppen milyen telefont vegyünk, meglehetősen habzsoló életmódot folytatunk, mégsem vagyunk felhőtlenül boldogok. Ők pedig már attól is jó kedvre derülnek, ha csak rájuk mosolygunk, megöleljük, megpusziljuk őket, vagy éppen a kezükbe adunk egy labdát – mesélte a frissen végzett mentőtiszt, majd hozzátette, hogy mindenkinek nyíltabbnak és alázatosabbnak kellene lennie.
A Budapest mellől érkezett Gellén Áron is hasonlóan látja, szerinte ez a tábor megtanít hálásnak lenni és feltétel nélkül adni. Az informatikusként dolgozó fiatal kifejezetten erre a hétre vett ki hosszabb szabadságot, a korábbi években pedig ugyanezt Németországból tette. A televízióban látott egy összefoglaló videót a táborról, kedvet kapott hozzá és a következő évben már önkéntesként tevékenykedett itt. Elmondása szerint „egyszerűen jó itt lenni, és habár az ember fizikailag elfárad a végére, lelkileg mégis teljesen feltöltődve érkezik haza”.
A táborban az önkéntesek között papnövendékek is vannak, akik a szervezésben is besegítenek. Káplár Márton és Tamás Ferenc már több éve járnak a táborba, és ahogyan ők fogalmaznak: „aki egyszer elkezdi a Damján tábort, az itt ragad”.
- Ez a tábor megtanít arra, hogy sohase adjuk fel. Nehézség és egyben áldás az a kereszt, amelyet ezek az emberek hordoznak. A nehézséget talán nem kell részleteznem, áldásnak pedig azért tartom, mert ők szívből tudnak szeretni, számukra nem számít az, hogy ki hogyan néz ki, milyen ruhát visel, vagy éppen mi a foglalkozása. Ha rájuk mosolyogsz, már megváltottad a világot számukra, ha pedig időt szánsz arra, hogy beszélgess velük, nagyon boldoggá teszed őket. Nekünk is arra kellene törekednünk ebben a társadalomban, hogy ne eltapossuk a másikat, hanem szeretettel forduljunk mindenkihez – fejtette ki a 24 éves Ferenc, majd hozzátette, hogy az első alkalommal ugyan félt attól, hogyan lesz képes helytállni, de az aggodalma elszállt, amint megérkezett a táborba.
HORDOZZÁTOK EGYMÁS TERHÉT.Káplár Márton is hasonlóképp vélekedik, elmondása szerint ez a hely „visszahúz egy kicsit a földre, és megtanít hálásnak lenni. Rájön az ember arra, hogy mennyi mindent kapott a Jóistentől, és az élete valójában sokkal több, mint amire értékeli.”
A „Hordozzátok egymás terhét” a jelmondata a tábornak, ez a bibliai ige pedig jól tükrözi azt a szemléletmódot, amit a tábor és a szervezői képviselnek.
- Leginkább azt takarja, amit mi itt meg szeretnénk valósítani: azt, hogy egy hétre átvállaljuk a felelősséget a gyerekekért. Lehet, hogy csúnyán hangzik, de van, amikor terhet jelent egy fogyatékkal élő. Állandó felületet igényelnek, a szülőknek pedig nem jut idejük magukra, egymásra vagy másokra. Arra utal, hogy alázattal megtapasztalhassuk azt, hogy itt nem mi vagyunk a fontosak, hanem a másik helyzetébe képzeljük magunkat – vallja Czirják János.
Az önkéntesek is egyöntetűen arra biztatnak mindenkit, hogy ha egy hétre nem is, de egy nap erejéig tegye próbára magát, és lássa meg, milyen csodálatos is ez a kis város. Mert ahogyan egy korábbi táborozó kisfiú, Takács Viktor frappánsan egy mesebeli településhez – Elmore-hoz – hasonlította, ez a tábor tényleg egy csodás város. Tele empátiával, szeretettel és törődéssel – ezekről az értékekről pedig sokszor megfeledkezünk ebben a rohanó világban. A Damján tábor egy apró szelete annak, amit emberségnek hívunk: figyeljünk oda társainkra, és – ha csak egy rövid időre is, de – próbáljuk meg egymás terhét hordozni.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)