Kukó, rizskók, birsalmasajt: a téli szünet régen tovatűnt ízei és illatai
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2016.12.26. 11:00 | Frissítve: 2016.12.27. 11:34
Debrecen – Negyven-ötven esztendeje minden más volt, a téli szünet is. Sok mindent elfeledtünk már belőle. Érdemes lenni felidézni...
A karácsony egy gyerek számára nem „csupán” a szentestét és a végre birtokba vett ajándékokat jelenti. Hanem a téli szünetet, tehát az ünnepi pillanatok után is csupa örömöt hoztak azok a napok. Még akkor is, ha több évtizeddel ezelőtt szinte minden más volt. Akkoriban voltak például nagy havak, lehetett rengeteget szánkózni Debrecenben. De számomra a téli szünet elsősorban színekben, illatokban, ízekben és emberekben idézhető vissza.
Nagyanyám jut eszembe róla leghamarabb. Ő csodálatos gazdasszony volt, aki gyakorlatilag egész életét a konyhában töltötte, minden igyekezetével azon fáradozva, hogy minél több finomságot varázsoljon az asztalra. Olyan ételeket készített ilyenkor, amiket azóta sem láttam. Például azt az ételt, amit ő mazsolás becsináltnak nevezett. Én gyerekként igencsak furcsálltam ezt a nevet, mert a „becsinált” szóról egészen más jutott az eszembe, de felnőttként persze már világos minden. Az étel isteni volt: az alapját sótlanul megfőzött húsleves jelentette, ebbe kellett aztán fehér habarást keverni, majd összefőzni citromkarikákkal és mazsolával. S amikor készen volt, vissza lehetett tenni a főtt csirkehúst.
Ott volt a kukóleves is, amit szintén nemigen főz már senki. Ördögi ügyesség kell hozzá, hiszen a szalontüdőt kifúrt üres tojáshéjakba szükséges tömködni. Miután nagyanyám mindig nagy tételben alkotott, jutott kóstoló a szomszédoknak is. Egy ilyen alkalommal érdeklődött egyiküktől, amikor hozta vissza az üres lábast.
- Aztán ízlett-e? - kérdezte nagyanyám.
- Nagyon finom - válaszolt a szomszéd néni. - Csak az a tojáshéj ne lett volna. Nagyon ropogott a fogunk alatt.
Nagyanyám a tenyerébe temette arcát.
- Hát az is megették?!
Felejthetetlen az általa készített „rizskók” is – ő így nevezte a rizsfelfújtat. Gyönyörű magasra kelt a sárga tésztája, könnyű volt, megszórva porcukorral és baracklekvárral fejedelmi étel. Egyik rokonunk is megpróbálkozott vele minden télen, de az övé lapos maradt és rágós lett.
- Na milyen? – kérdezte egyszer.
- Jó-jó – válaszolta nagyanyám. – Csak nem finom...
Sokszor varázsolt az étkezőasztalra birsalmasajtot is. Ez érthető volt, hiszen két hatalmas birsbokrunk és diófánk állt az udvarunkon. Jutott hát bőven a sajtba dió is, úgy lehetett szelni, mint a tortát – ez a csemege is eltűnt már.
Karácsony másod-harmadnapján elindultak a rokonlátogatások, hozzánk is jöttek mindig, kellett tehát némi aprósütemény az asztalra. Nagyanyám a konyhában nem tűrt meg senkit maga mellett – főleg anyámat, egy másik nőt nem. Egyedül én sürgölődhettem mellette gyerekként. Amikor pogácsát sütött, mindig kaptam tőle egy jókora adag nyers tésztát. Nekem ez volt a gyurma, gyömöszöltem is alaposan, őrületes formákat kreálva belőle. Aztán a csinálmányaim bekerültek a sütőbe és én hihetetlenül boldog voltam, amikor a vendégeket megkínálhattam a saját pogácsámból.
Akkoriban a szaloncukor is más volt. A klasszikus édesség még csokimázat sem viselt, eredetileg otthon főzték, de a Konzum szaloncukor olyan volt, mint amilyen dédanyáink készítettek – puncs, vanília és kakaó ízben. A karácsonyfánk mindig a „tisztaszobában” állt, amit nem fűtöttünk, hogy minél tovább őrizze meg a tűleveleit. Én pedig időnként rájártam a fára és bekapdostam egy-két szemet a rajta lógó szaloncukrokból, utána pedig a papírját gondosan visszahajtogattam, már csak a fa küllemének megőrzése céljából is. A baj akkor keletkezett, amikor anyám a téli szünetben meghívta hozzánk vendégségbe néhány kedves tanítványát – az akkori pedagógusok ugyanis csináltak ilyeneket.
- Menjetek gyerekek, vegyetek a fáról szaloncukrot! – biztatta őket anyám.
Mentek is, de mindenki üres kézzel jött vissza a szobából. Anyám rám nézett. Ő soha nem szidott. Elég volt a tekintete is.
De a téli szünet azért alapvetően melegben és gondtalanságban telt. Ideje lenne elővenni a faládikából nagyanyám kézzel és töltőtollal írt receptjeit. Hátha visszajönne valami a régi hangulatból...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)