A maga útját járja a debreceni zománcművész, akinek munkáit még a francia közönség is láthatta – fotókkal

---

Debrecen - Gyöngy Enikő akár hónapokat is szentel egy-egy alkotásának, jó néhány kiállítást megjárt és számos elismerést kapott. Interjú.

---

 A Gyöngy Enikő nevében rejlő kifinomultság alkotásaiban is visszaköszön, különleges hangulatú munkái varázslatosan szépek. Munkáról, alkotásról, családról beszélgettünk a debreceni zománcművésszel.

Dehir.hu: Hogyan kezdett el foglalkozni a zománcozással? Úgy sejtem ez nem olyan ambíció, ami már gyerekkorban ott motoszkál az emberben. 

Gyöngy Enikő: A Debreceni Tanítóképző Főiskolán tanultam, ahol többek között működött tűzzománcműhely is, amelyet Cs. Uhrin Tibor vezetett. Egy napon bejött a rajz óránkra és bejelentette, hogy lehet csatlakozni a zománcosokhoz, így jött a lehetőség. Úgy mentem a műhelybe, hogy tulajdonképpen semmit sem tudtam a zománcozásról.

Az elején persze mindent elkövettem: volt rengeteg bénázás, csorgatás, csöpögtetés. Harmadévre jöttem bele, amihez hozzájárult Cs. Uhrin Tibor türelme és szeretete, valamint Makoldi Sándor tanár úr különös emberismerete. Ő látta meg először, hogy én "pepecselő" típus vagyok, s hozzám ilyenformán a rekeszzománcozás illene.

Elültette a bogarat a fülembe, ezután kezdtem el a saját szakállamra kísérletezgetni. Amikor készítettem valamit, mindig összedugtuk a fejünket és megbeszéltük, hogyan lehetne ezt tovább fejleszteni. Mivel ekkoriban a zománcozásról még nem volt elegendő szakirodalom, így gyakorlatban derült ki sok minden. Amikor végeztem az iskolában, Makoldi tanár úr javasolta, hogy jelentkezzek a Kátai Mihály által vezetett Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepre, küldjek néhány fotót az alkotásaimról, hátha meghívnak. Szerencsére meghívtak és annyira jól sikerült a két hét alkotóműhely, hogy jutalmul további négy hetet tölthettem a táborban. Ez óriási dolognak számított, hiszen akkoriban még nem volt saját műhelyem. Kátai Mihály nagyon segítőkész volt, biztatott, hogy folytassam az alkotást. Így indult az egész.

Dehir.hu: Egy saját műhely kialakítása elengedhetetlen a munkához. 

Gyöngy Enikő: Szerencsére sok olyan labor volt a városban, amelyek épp ebben az időben szűntek meg, így nem volt nehéz kedvező áron hozzájutnom a szükséges eszközökhöz. A család is rengeteget támogatott. A férjem szülei annyira örültek, hogy sikeres vagyok abban, amit csinálok, hogy segítették a továbbhaladásomat, és az én szüleim is minden tőlük telhetőt megtettek értem. A kecskeméti kollégáktól is kaptam anyagokat. Ha volt egy kevés pénzem, abból mindig vettem valamit, így végül sikerült a lakásunkban kialakítani egy kis műhelyt.

 

Dehir.hu: Mesélne a munkafolyamatairól, módszereiről?

Gyöngy Enikő: Először képekkel indítottam és csak jóval később kezdtem el ékszereket készíteni. A képeknél egy teljes történetet, mesét jeleníthetek meg, míg az ékszerkészítésben az izgatott, hogy mit lehet piciben megfogalmazni, illetve számtalan technikai kihívást is jelentett. Nagyon sokat változott a munkamódszerem az évek során. Amikor kezdő voltam, részletekben haladtam egy-egy alkotással, és utána adta magát a többi. Ahogy telt az idő, s már nem volt lehetőségem arra, hogy egész nap az asztalomnál üljek és dolgozzak, hiszen el kellett látnom a gyerekeket, akkor napközben sokat forgattam a fejemben azt, ami éppen foglalkoztatott. Mire leültem dolgozni, már mindent tudtam, már csak rajzolni és hajlítgatni, alkotni kellett. 

Dehir.hu: Ha végigtekintek akár az ékszereken, akár a képeken, azt látom, hogy itt egy nagyon érett, következetesen végigvitt koncepciót görget maga előtt. Egy ilyen gondosan felépített életművel rendelkező művész mennyire szeret vagy tud a megrendelői igényekhez igazodni?

Gyöngy Enikő: Általában úgy kérnek fel engem, hogy valami olyat szeretnének, amiről én beszélek, olyan megfogalmazásban, ahogy azt én valósítom meg, így nincs nehéz dolgom. Bár ahogy az ember öregszik, egyre inkább szeret a saját elképzeléseihez ragaszkodni. 

Az a fő célom, hogy az elképzelésem és a vevő igénye találjon egymásra.

Ez egy nagyon lassú műfaj, van olyan, hogy hetek, hónapok telnek el, míg véglegessé érik bennem valami, s ezt nem biztos, hogy jól viseli egy megrendelő.

Dehir.hu: Hogyan lehet főállásban csinálni egy ilyen időigényes, hosszas folyamatot igénylő munkát?

Gyöngy Enikő: Nem egyszerű ebből megélni, de mivel öt gyerekünk van, egyébként is itthon lettem volna, így viszont a gyerekek mellett mindig tudtam dolgozni. Amíg aludtak, óvodában, iskolában voltak, addig én alkothattam.

Dehir.hu: Mi az, ami inspirálja, motiválja arra, hogy folyamatosan alkosson? Vannak példaképei?

Gyöngy Enikő: A példaképek számomra szellemi indíttatásúak. Pap Gábor művészettörténésztől, Molnár V. Józseftől vagy Makoldi tanár úrtól, akiket mesteremnek tekintek, rengeteget hallottam a magyar kultúráról, hagyományról, szerves műveltségről, ami mindig is érdekelt. Nagyon szeretem a népmeséket, népdalokat. A férjemmel, Gyöngy Péterrel is így találtunk egymásra.

Erősen foglalkoztat a népdalok szimbolikája, hogyan lehet képben elmondani azt, ami tulajdonképpen nincs kimondva, vagy hogy egy képben miképpen lehet akár több versszakos népdalt úgy megjeleníteni, hogy az ne illusztráció legyen, de magába foglalja annak lényegét. Van olyan, hogy évekig töröm a fejem a megjelenítési módon. Például sokáig nem tudtam megfejteni a Hej páva, hej páva kezdetű népdal egyik sorát. Nem értettem mi az, hogy kőkert, és miért fontos ez.

Végül arra jutottam, hogy a kövek a múltunk: egy-egy kő, egy-egy emlék, ebből kell nekünk összerakni – ugyanúgy, ahogy egy-egy népdal soraiból – azt, hogy mi a mi örökségünk és mit tudunk abból megélni, továbbadni.

Valahogy ezt éreztem ki ebből a dalból, de mire ez megfogalmazódott bennem, az több évbe telt, addig nem tudtam megtervezni, megrajzolni a népdal képes üzenetét, csak izgatott.

Azt szokták mondani, ha a munkáimra néznek, hogy nagyon türelmes lehetek. Egyik oldalról valóban türelmes vagyok, de ugyanakkor nagyon türelmetlen is, van bennem egy olyan belső akarat, indíttatás, ami nem hagy nyugodni. Egyszerre kell a türelem és a türelmetlenség az alkotáshoz.

Dehir.hu: Az ötvösséget is autodidakta módon sajátította el?

Természetesen Kecskeméten kaptam alapokat, aztán kísérletezéssel, a magam kárán tanultam meg rengeteg mindent. Volt sok nehézség, sok könny míg rájöttem egy-egy dologra. Hogy milyen keservesen tanultam meg bizonyos dolgokat, arról a férjem tudna mesélni. Persze, utólag már nem tűnnek olyan keservesnek ezek a kezdeti próbálkozások, hiszen értékké váltak bennem.

Amit a saját nehézségeid árán tanulsz meg, az sokkal tartalmasabb tudást jelent. Nekem ez az életem.

Dehir.hu: Tovább is adja a kemény munkával, kitartással megszerzett tudást?

Gyöngy Enikő: Tanítottam egy pár évet a Kós Károly Művészeti Szakgimnáziumban, de a gyerekek megszületése után ezt feladtam, viszont így is mindig voltak magántanulóim, hiszen időközben megalapítottam a Gyöngy-ház Alkotóműhelyt, amit itthon működtettem, és amit két éve indítottam újra. 

Dehir.hu: Mennyi ideje jut mostanság az alkotásra?

Gyöngy Enikő: Ez egy hullámzó dolog. Az alkotás lélekből fakad, az embert nagyon befolyásolják a külső történések, akár a család, akár a világ dolgai. Néha nem is tudom, hogy miért nem tudok leülni, miért nem halad a munka, csak érzem, hogy vannak napok, hetek, amikor egyszerűen képtelen vagyok alkotni. Máskor pedig alig tudom abbahagyni.

Másrészt sokkal több egyéni kiállításra volt lehetőség néhány évvel ezelőtt, most több a tematikus tárlat. A jelenlét fontos, de ez egy idő- és munkaigényes-technika, így van, amikor sikerül beadni, van, amikor nem. Sok esetben épp nem a meghirdetett téma foglalkoztat, és úgy érzem, hogy eltérítene a magam által kijelölt úttól.

Sokkal jobb, ha az ember járhatja a maga útját, ha hagyja, hogy összeérjen valami.

Dehir.hu: Melyik volt a legemlékezetesebb kiállítása?

Gyöngy Enikő: Számtalan emlékezetes kiállításom volt. '89-ben, épp a rendszerváltás idején volt egy fontos kiállításom Franciaországban Makoldi tanár úrral és lányával, Makoldi Gizellával, Oláh Tiborral és M. Ötvös Tündével, majdnem nem engedtek haza bennünket: a Magyar Népköztársaságból mentünk ki és a Magyar Köztársaságba értünk vissza.

Van egy szívmelengető történetem is: 2000-ben abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy kiállíthattam a keszthelyi Festetits kastélyban. Hét év telt el a kiállítás óta, amikor megkeresett egy házaspár, hogy látták a munkáimat anno a kastélyban, nagyon tetszett nekik és az apácának készülő lányuknak szeretnének tőlem egy maradandó alkotást kérni a fogadalomtételére. A felszenteléskor a leendő apácák kapnak egy mondatot a Bibliából, arra kértek, hogy a neki szóló üzenetre készítsek valamit. Olyasmit szerettek volna, ami örök útravalóként szolgálhat számára, hogy bárhova megy a világba, mindig vele legyen. Nagyon jól esett, hogy hét év után is emlékeztek a kiállításomra, nem beszélve arról, hogy egy ilyen fontos helyzetben gondoltak rám. Ez az emlék mindig nagy erőt ad az alkotáshoz. 

Dehir.hu: A férje alapító tagja a Motollának, ön is részese a hagyományőrző, művelő közösségnek? Milyen szerepet tölt be?

Gyöngy Enikő: Bár a zománcozást nagy közösségbe nem egyszerű bevinni, mivel nagyobb tömeggel, pici gyerekekkel nem lehet dolgozni, ennek ellenére voltak zománcos foglalkozások is. A kezdetektől aktív tag vagyok, a kézművesség összefogása az én feladatom, végeztem játszóház-vezetői tanfolyamot és nemezelni is tanultam, így én is mindig tanítok valamit a közösségnek. Egymást motiváljuk, inspiráljuk a kézműves csapattal.

Dehir.hu: A zománcozás és ötvösség mellett hogyan fér meg a nemezelés?

Gyöngy Enikő: Számomra a zománcozás és nemezelés kiegészíti egymást. A ruhák mindig is érdekeltek, annak idején szerettem volna jelmez- és díszlettervezőként dolgozni, de a zománc mégis felülírta ezt a tervemet. Akkor kezdett el komolyabban foglalkoztatni a nemezelés, amikor megjelentek a finom, kevert gyapjú anyagok, amelyekből akár viselhető öltözék is készülhet. Kezdett izgalmas lenni, hogy nem csak szőnyeget és párnát tudok csinálni, hanem gyakorlatilag bármit. Egyelőre még csak a szintén nemezből készült babáimnak készítettem ruhákat, de tervben van, hogy egy nemezes anyagot is összeállítok. A MAOE mellett tagja vagyok a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesületnek is, amelynek nemezelő csapatával épp egy pályázatra készülünk: nemezbábokat alkotunk, közösen rakjuk össze a Kacor király mesefiguráit. Ezek a bábok azonban inkább a tanulási folyamatom részei, ami valóban izgat az az, hogy hogyan jelenhet meg egyidejűleg a zománc és a nemez, amivel egyelőre kísérletezem. Ez év végén szeretnék egy visszatekintő kiállítás keretében számot adni az elmúlt alkotói 35 évem terméséről.