Pocsolyakeringő: azért a víz azúr
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.03.27. 08:01 | Frissítve: 2011.03.27. 08:01
A régiek tudták, hogy a víz az úr. Nem véletlenül őriz olyan szavakat nevében némely településünk, hogy tó, meg sár, meg ér. A bölcs és szerény elődök nem mindenfelé építettek házat, mert tudták, van, ahol semmi értelme. Jegyzet.
Ha jön a tavasz, pár éve a sajtónak rögtön ott vannak a belvizek meg az árvizek. Ott hullámzanak, verdesik a számítógépek kábelét (már virtuálisan, átvitt értelemben), melyek aztán bökdösni kezdik a gép mellett ülő embert, ugyan, vegyen erőt magán, s írja meg, micsoda szörnyű helyzet az, ahogy a víz elönt mindent, ijeszt eget és földet, pusztít, rombol, tönkreteszi az emberek életét.
Valóban így van: engesztelhetetlen és egyáltalán nem kezes elem a víz. Pedig hihetnénk, hogy amióta szabályozták eleink a Tiszát, s felgyorsult az Alföldi síkon addig lustán terpeszkedve araszoló, kanyargó víz folyása, minden rendbejött, s már az ember mondja meg a természetnek, mi a világ rendje. Csakhogy nem ez a trend ma sem. Az ember nem diktál, legfeljebb egy másik embernek, de nem ám a környezetnek. Ha földrengés jön, akkor bizony a felelőtlenül épített házak összedőlnek. Ha szökőár ront keresztül a parton, gáton, városokon, akkor meg visz mindent, mint valami duhaj slágerlista-éllovas. Ez utóbbi csapás szerencsére minket elkerül, mert amennyire nagy kár különben, hogy nincsen tengerünk, ilyenkor cseppet sem bánjuk. Azt viszont igen, ha feltör a garázsban a belvíz, vagy elviszi a máskor olyan szelíd csatorna felduzzadt vize előbb a stéget, utóbb meg a nyaralót is. A szakemberek az utóbbira azt mondják, kidobott pénz, amit a gátak magasításába fektetünk, mert épülhetnek azok bármilyen magasra is, a víz mindig fölébük fog emelkedni. Más megoldás kell, mondják, olyan, ami valóban lefékezheti, megszelídítheti a bősz folyókat, ami azonban sokba kerülne. Igaz, egyszer, s nem évente többször is akár...
A belvízzel kapcsolatban viszont nem csak a szakemberek, mi magunk is eltöprenghetünk, hogy lehetünk ilyen felelőtlenek. A régiek ugyanis nem csupán ismerték a környezetüket, de használták is az ismereteiket. Nem véletlenül őriz olyan szavakat nevében némely településünk, hogy tó, meg sár, meg ér... Ahogy az sem véletlen, hogy hajdan századokon át nem telepedett le az ember akárhol. Nem mindenfelé építettek házat a bölcs és szerény elődök, mert tudták, van, ahol semmi értelme. Pár éve Sárospatakon (hogy ne olyan helyi példát hozzak, mely bárkit is megbántana) az ottani vízügytől nyugdíjba ment öreg barátom mutogatta végig, micsoda szörnyű kárt okozott a kiöntött Bodrog. Néztük, hogy egyes részeken jó, ha a házak teteje látszott.
- Látod, itt annak idején soha, senki nem építkezett. Csak volt vagy tizenöt-húsz év, amíg békésen pihent medrében a folyó. Az emberek elfelejtkeztek róla, hogy ez a lapály árterület lenne amúgy. Hogy, hogy nem: még engedélyt is kaptak. Most meg jött a víz, s vitte az életüket. A biztosító fizet, ők meg újra felépítik a házukat – természetesen ugyanitt, aztán meg majd megint sírnak-rínak, ha jön az árvíz, s tengert látnak, ahogy kitekintenek.
Ez persze, mint jeleztem, nem felénk történt. Itt ilyen csodadolgok nem esnek ugyanis. Legfeljebb az eső. Néha akár negyven napig is... S habár alul a pocsolya árja, ha kisüt a nap, az ég kékje ismét azúr, s azt tükrözi a mély.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)