Gyermek és könyv
Szerző: Bálint Péter | info@dehir.hu Közzétéve: 2010.04.02. 11:58 | Frissítve: 2010.04.02. 11:58
Talán nem véletlen, hogy a Gyermekkönyvek Nemzetközi Napja és a Meseírás Napja egy időre esik, hiszen abban a világban, melyet Borges szavaival a könyv aurájának vesztésével és Benjamin szerint pedig a mese devalválódásával jellemezhetünk, nincs sürgetőbb feladat a különböző gyermekkönyveket írók, az elhivatottságot még magukénak valló pedagógusok és az igényes könyves szakemberek számára, mint a szellemi építkezést a gyermekek szolgálatánál elkezdeni. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy az elmúlt húsz esztendőben nagyot fordult a világ e tekintetben.
Egy főiskolai irodalmi tanszékének vezetőjeként, s számos mese-és gyermeklíra konferencia szervezőjeként tapasztalatból tudom, mily elképesztő és botrányos az a tény, hogy az óvó és tanító szakos pedagógusjelöltek alig néhány szemináriumi órában tanulják az egyetemes és magyar meseirodalmat (a bámulatos Kárpát-medencei cigány népmese hagyományáról pedig hallani sem igen hallottak; A szakmát évtizedek óta gyakorlók elemi ismeretekkel is alig rendelkeznek a népmeséről, a gyermeklíra legutóbbi két évtizedes határon innen és túli terméséről pedig „felületesen” értesültek. Nem azon kell sopánkodnunk, hogy már Benedek Eleket sem olvassák sem itthon, sem Erdélyben; hogy a legnagyobb élő költő-nyelvzseniről, a marosvásárhelyi Kovács András Ferencről alig ejtenek szót; hogy a gyermekkönyv piacon (mely még mindig virágzik) botcsinálta gyermekvers- és meseírók garázdálkodnak és az illusztrációk majdnem a horrorisztikus mesefilmek színvonalára süllyedtek. Nem. Ahogy Hamvas mondta (más viszonyban persze), egy-két nemzedéknek komolyan és felelősségteljesen kell gondolkoznia az eljövendő nemzedék lelki-szellemi-morális fejlődését segítő irodalmi és vizuális hagyomány újragondolását és átértékelését illetően. Valamikor el kell kezdeni; azonnal kutatói és módszertani műhelyeket kell teremteni; az oktatási követelményeket az alapfoktól a felsőig sürgősen újra kell gondolni, hogy a pedagógusjelöltek és a szakirányú képzésben részt vevők már a közeljövőben megfelelő felkészültséggel kerüljenek az oktatási intézményekbe.
Mindezek okán nem árt újból és újból (ha kell minden egyes alkalommal) leszögezni néhány alapvető tételt a mese és mesemondás kapcsán. Legelőször is azt, hogy a mese eredetileg nem a szórakoztatás céljából teremtődött (bármilyen romantikus a fonókalákában találkozás emléke); Walter Benjamin A mesemondóról írott esszéjében a mese „hármas hasznáról” beszélt: úgymint az évszázados tapasztalaton nyugvó életbölcseletről, a közösség erkölcsi normarendjéről és a túlélési stratégiáról. Ugyanakkor a népmese (s azon belül is a Kárpát-medencei multi-etnikus mesehagyományról beszélünk) nem „gyógyító” abban az értelemben, melyet néhány magát már-már terapeutának mondó „mesekutató” tulajdonít neki. Ellenben a mese, mint „tanmese”, másiknak/másoknak elmondott történet segít a hallgató/olvasó számára a kizökkent lét és a mesei feladatmegoldás, mint lehetséges sorsbetöltés közötti összefüggést meglátni és személyes tapasztalattá tenni. A legtöbb mese nem a gyermekeknek íródott; viszont a lokális közösségen belüli nemzedékek között hagyományozódott át a mese „hármas haszna”, mint lokális csoport összetartásának, a túlélésnek, a Tamási-féle otthonra találásnak, a vágykiélésnek és igazságosztásnak oralitásban való öröksége. A népmese (hangsúlyozni kívánom, nem az „irodalmiasított”, vagyis a legismertebb Benedek- és Illyés-féle átírat), archaikus nyelvezeténél, szimbolikus-metaforikus képiségénél, a kommunikációs helyzetekben feltárulkozó sorslehetőségek kínálatánál fogva, kiválóan − Bettelheim szerint egyedül − alkalmas többek közt a gyermek nyelvi és képi gondolkodásának, lelki és érzékszervi képességeinek fejlesztésére. Eléggé álságosnak tűnik a szakmai és laikus körökben folyó évtizedes vita arról (rendre csak szót csépelnek), hogy a mesei „kegyetlenség” miatt mely meséket lehet a gyermekkel megismertetni, és melyiket nem. Mindeközben a valóban páratlan Kárpát-medencei mesehagyományt (magyart, románt, szászt, szlovákot, kárpátaljait, szerbet, cigányt), melyről éppúgy „egyetemes” összetartozásukban, kölcsönhatásukban lehet csak beszélni, mint Bartók írt a népzenéről, egyáltalán nem, vagy alig ismerik. Nicole Belmont nem is oly rég adta ki a Mese poétikája könyvét, melyben még a franciákat, Perrault és La Fontaine lelkes híveit is az eleven szájhagyományban őrzött népmese természetével és átadásának módozataival akarja megismertetni. Nem feledhetjük, épp amikor a magyar mesekutatás kiemelkedő géniuszának, Honti János születésének centenáriumát ünnepeljük ez év októberében, hogy a háború előtt íródott A mese világa, és a másik kiváló mesekutatónk, a kolozsvári egyetemen oktató Nagy Olga által jegyzett A táltos törvénye jóval korábban hírt adott arról a briliáns és sokszínű mesehagyatékról, azokról a lehetséges új mesekutatási eljárásmódokról (fenomenológiai, szöveghermeneutikai, kulturális antropológiai, narratológia i elemzésekről), mint amelyek ma divatosak a nyugati gondolkodásban. A szóbeli és írott irodalmi hagyományunk át- és újraértékelésének velük (is) kell kezdődni, s azon igényes és megfelelő szakmai előszóval ellátott mesegyűjtemények újbóli kiadásával, melyeket az antikváriumokban ma már évekig hiába körözünk, s melyeket az Akadémiai és Európa kiadó adott közre néhány évtizede.
Igen csak tanulságos volt számomra, hogy a marosszentkirályi, ketesdi, koronkai, görgényüvegcsűri, szamosszegi, őrtilosi, tyukodi vagy kakasdi cigány népmesék (melyeket finoman szólva nem érintett a gyűjtők keze nyoma), archaikus nyelvezetük és hiedelemviláguk okán először megdöbbentették, majd a mesei szellemiségre: a kegyetlenséget és halált felülíró csoda megnyilvánulására fogékonnyá tették az egyetemi és főiskolai hallgatókat. Maguk is bizonyos előítéletek foglyai voltak; egyáltalán nem a cigány mesemondókkal szemben, hanem e hagyományban megőrzött létszimbólumokkal és a szövegben feltárulkozó sorslehetőségekkel voltak komoly fenntartásaik, hiszen a műmeséken és a puritán szemlélet által „csonkított” meséken, s bizonyos erkölcsi és poétikai sztereotípiákon nőttek föl, melyek gátolták szövegértésüket. Hasonló gondjaik támadtak más etnikumok népmeséinek olvastán is: amiből olvasmány-hiányukra és a mesétől, a mesei kommunikációs helyzettől idegenkedésükre lehetett következtetni.
Majd hetven évvel ezelőtt vetette fel Honti, hogy a meséket talán másféle szempontok alapján is lehetne tipologizálni. A mesében a látás és beszéd, a csönd és arc-megnyilvánulás, a szív és szem, az eskü és átok, a szenvedély és halál, táplálkozás és élvezet (stb.) a legszorosabban összetartozik, ahogy erre Gilbert Durand tizenegy kiadást megért (magyarra sajnos mindezidáig nem fordított) A képzelet strukturális antropológiája könyvében rávilágított. A gyermek élettapasztalat híján e képi jelek és a szereplők közvetítette „lelki realitások” között éppoly magabiztosan tájékozódik, mint az idegen világban magát próbára tevő mesehős; ellenben ha a modern meseírók megváltoztatják a jelek és archetípusok referenciáját, a gyermeki képzeletet tévesztik meg: végtére is maguktól az íróktól távolítják el őket. A nagy illusztrátor nemzedék: Reich, Würtz, Réber, Gross és a napokban elhunyt Kass János tudták ezt: ezért lehettek egyenlő alkotótársaik a névtelenségben maradt mesemondóknak, s kiváló barátaik a gyermekeknek.
Bálint Péter írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)