Debreceni találkozások: a vigyorgó és a kukában turkáló
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2016.03.05. 10:07 | Frissítve: 2016.03.06. 09:25
Debrecen – Kedd volt? Szerda? Vagy talán péntek? Majdnem mindegy. A férfi egy nagyáruház parkolójában tűnt fel, a nő egy buszmegálló közelében.
Két történet, két pillanatfelvétel, két találkozás. Belefuthat hasonlóba bárki, bármikor. megesik olykor ilyen velünk, jártunkban-keltünk, ha úgy alakul, s észrevesszük egymást.
JÓ ESTÉT KÍVÁNOK! Ezt mondta a férfi, és szélesen mosolygott. Olyan volt a hangsúlya, a hanglejtése, mint egy régi, ezer éve nem látott havernak, aki most hirtelen előkerült a semmiből és örül, hogy lát valaki azokból a hősi időkből, amikor még minden más volt. (Minimum jóval fiatalabbak lehettünk, mint most.) Mosolygott, lelkesen gyalogolt felém, és hirtelen tényleg nem tudtam hova tenni. (Persze, az sem kedvezett az azonnali megvilágosodásnak, hogy elég sötét volt az áruház parkolójában, ráadásul az eső is szemerkélt.) Ismernem kellene? Honnan is? Az agyamban zakatolni kezdett a gép, vibráltak a bitek. Ha harminc éve nem futottunk össze, akkor nyilván jelentős átalakuláson mehetett át. Harminc év (vagy akár csak huszonöt, húsz is) őrületesen nagy idő, és nyomot hagy az emberen. Ha ennyi éve nem láttuk egymást, kapásból változhatott e jó ember szélessége, hajszíne, arcszőrzete és még ki tudja, hány tulajdonsága.
Tulajdonképpen még a hangja is olyan volt – némi lendületes derűvel feltunningolva –, amire az ember simán rábólint, hogy ismerős, biztos, hogy hallottam már, vagy ezt a srácot, vagy valami hasonló hangú valakit. Szerencsére két-három pillanatnál nem tartott tovább a kétely kora, mert a férfi, aki hetykén fejébe nyomott bojtos sapkát viselt és könnyű dzsekit – tudják, amire azt szokták mondani, hogy átmeneti –, felemelte az egyik kezét, amiben egy üveg volt.
Nem, nem boros, nem sörös, pálinkás vagy ilyesmi. Egy befőttesüveg. Egy kisebbfajta, olyan, amiben például gyöngyhagyma szokott lenni.
Jó estét kívánok, itt az egyszeri, a megismételhetetlen, a vissza nem térő alkalom – mondta a férfi, akiről ekkor már pontosan tudtam, ki is valójában: egy ismeretlen, akit első ízben láttam. Legyen szíves nézze meg, folytatta, ki tudna-e segíteni öt forinttal, amit csak ide bele kellene dobnia – és mutatta az üveget, aminek az alján valóban pénz hevert, amennyire az esti parkolóban látszott: valamennyi. Itt ez egy nagyszerű alkalom, ne maradjon le erről a lehetőségről, ami nekem is nagyon sokat jelentene mondta, s így kanyarította tovább: mert nekem meg ebből lenne majd a vacsorám.
Éppen a bevásárlókocsit kormányoztam visszafelé, és anélkül, hogy a zsebem felé indult volna a kezem, fejből is pontosan tudtam, hogy nincs nálam pénz. Illetve van, de nem nálam, hanem a kocsiban. És nem is sok, csak némi apró, amire bármikor, bármilyen helyzetben szükség lehet. Akár egy ilyen szituációban is.
A férfi szeme végtelenül barátságosan és lelkesen csillogott. Valóban nem láttuk egymást még soha, tehát nem arról volt szó, hogy egy régi ismerős keveredett elő. Viszont ezzel együtt – és ennek ellenére – sem hatott tolakodónak vagy durvának. Csak olyannak, akiből még nem halt ki a remény. Míg visszatoltam a kocsit a helyére, lecövekelt és figyelt. Nem akartam lepattintani, úgy éreztem, ezt a laza, csibészes, mégis kedves stílust értékelni kellene. Nincs nálam pénz, de a kocsinál lesz, mondtam a férfinak, aki tisztes távolból, de azért lerázhatatlanul követett. Beültem, és mire előbányásztam pár pénzérmét (természetesen az öt forintot nem vettem komolyan, az manapság nem tétel, abból nem lehet sem vacsorát, sem egyebet venni), a sapkás már ott állt, és lelkesen letekerte a tetőt az üvegről. Itt vagyok, nem is kell kiszállnia, ne ázzon itt az esőben – mondta szolgálatkészen, és tartotta az üveget, amibe én meg beleejtettem a pénzt. Ő pedig boldogan köszönte, jó estét, jó pihenést kívánt, s mentünk mindketten a magunk útjára.
A NŐ ISZONYATOSAN LEHARCOLTNAK LÁTSZOTT. Rettenetesen nézett ki, ahogy ott állt az utcai szemetesnél, és enerváltan próbált belelesni, hátha talál valamit. Hiába nyúlt és túrt a mélyére, ameddig befért a keze, semmit nem talált.
A mozdulatai lassúak voltak tekintete üres, nyers, lemondó.
A másik nő, aki a buszról szállt le, zavartan figyelte. Az arcára volt írva: szánja ezt a szerencsétlent, aki valószínűleg nem tegnap óta élhet fedél nélkül. Elővett a táskájából egy teli ételhordót (az aznapi, még érintetlen ebédje volt ez, amit nem ért rá elfogyasztani napközben) és odalépett a kukában turkálóhoz:
– Nem haragszik, ha megkérdezem: elfogadja ezt az ételt?
A nő a szemetes mellett fel sem emelte a tekintetét, csak annyit mondott: – El.
És mentek mindketten a dolgukra.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)