Debrecen és Budapest között: nagy magyar horror a szellemvasúton
Szerző: Árvay Sándor | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.03.16. 08:01 | Frissítve: 2013.03.17. 09:10
Debrecen – Az első nagy ijedtségen már túl vagyunk. Március van, hó, hideg, a tél szorítása nyilván enyhülni fog előbb-utóbb. De a tanulságokat le lehetne vonni. Mi szólunk, remélhetőleg még időben. Jegyzet.
Írásunk az alábbi alcímet is viselhetné: "Egyáltalán nem képzelt riport a szellemvonatról, melynek utasa csütörtök délutántól péntek reggelig 17 óra alatt ért Budapestre". A márciusi ifjak ugyanis, anno 1848-ban vélhetően hamarabb teljesítették volna a 230 kilométeres távot - lóháton.
A tavaszt felváltó tél időzítetten érkezett ugyan, hiszen egy hete tudtuk, hogy pontosan mikor, s milyen erővel támad - mégis totális kapitulációra késztette a vasúti közlekedést választó ünnepi utazókat.
Csütörtök délután Debrecenben még nyoma sem volt a Dunántúlon és az északi végeken már tomboló tél beköszöntének, erős szél fújt és eső áztatta a várost - a Nagyállomás épületében toporgó sok száz ember mégis 30, 45, sőt 90 perces késéseket is láthatott az információs táblán. A 15.52-re Nyíregyháza felől remélt Bereg Intercity neve mellett azonban még akkor is a 90 perc éktelenkedett, amikor már több mint két órája várakoztak hiába az utasok. Meg is fogalmazódott a kérdés: rendben, hogy késik 90 percet, de mihez képest?!
Hír, tájékoztatás, információ - sajnos: természetesen - semmi. Pedig nyakkendős bennfentesek már suttogták, hogy aligha lehet a kertek alatt a várva várt vonat, hiszen még Nyíregyházára sem futott be, régóta Kemecse környékén vesztegel, vezetékszakadás, oszloptörés miatt.
Talán elkelt volna ennyi híradás, nem csak az automata folytonosan ugyanazt ismétlődő - már rég lejárt - mondata, hiszen időközben, szintén órányit meghaladó késéssel befutott Szabolcs felől a Várda IC, melyre felszállhattak volna azok a régóta várakozók is, akik vállalják az állva vonatozást. Így azonban csak néhány szemfüles, azonnal reagáló kapaszkodott fel a főváros felé tartó vonatra, fél hét tájban - remélve az esti pesti érkezést...
Aligha sejthették, hogy - két és fél órával az eredeti indulásuk után - megkezdik utazásukat a szellemvasúton.
Püspökladánynál, látszólag minden ok nélkül hosszú várakozásba csapott át a kalandtúra. Három órán át állt a szerelvény az állomáson, ám a vasúttársaság részéről senki sem vette a fáradságot, hogy bármilyen információval is ellássa a fűtetlen, s rövidesen világítás nélkül is maradt szerelvény több mint ötszáz utasát. A kalauz felszívódott, az állomásépületből senki sem érkezett, hogy tájékoztasson, magyarázzon, a helyzetről, az esélyekről beszéljen. Öt perc vagy több óra?! Senki sem tudta az utazók közül - s leszállni, híreket gyűjteni, vagy vizet, élelmet vásárolni sem mert a jámbor utas, hiszen - elméletileg - bármelyik pillanatban indulhatott volna tovább a szerelvény.
Nem indult. A várakozás harmadik órájának végén Debrecen felől két vonat araszolt be a ladányi pályaudvarra, ezek utasai is felcihelődtek a dugig megtelt IC-re. A MÁV közben mozdonyt cserélt (nem vodkára...), s a leváltott villanymozdony helyett Dízel került az öt vagon elé. E cseréből lehetett következtetni arra, hogy vezetékszakadás lehetett a várakozás oka itt is.
A Dízel hatvanas tempóval tartotta az ütemet - egészen a közeli Karcagig, ahol egy újabb, immár röpke fél óra után visszakaptuk eredeti mozdonyunkat, s vicinális tempóban indultunk tovább az éjszakába. Ismerőseink eredménytelenül tárcsázták a MÁV ügyfélszolgálatot, a telefon csak kicsöngött - az internetes portál meg arról számolt be, hogy a vonat már este kilenckor befutott a Nyugatiba - a valóságban Kisújszállás környékén, éppen félúton járt...
Éjjel egykor, Fegyvernek-Örményes állomásánál ismét leállt a szerelvény. Újabb sok órás várakozás. A félezer ember, kisgyermekes családok, idős házaspárok, cukorbeteg utasok sorsukba immár beletörődve ücsörögtek a fagyos vagonokban, kabátba, sálba, sapkába burkolózva múlatták az időt. Az aktívabb utazók ostrom alá vették a parányi megállóhely forgalmi irodáját, s ha változást, sorsuk jobbra fordulását nem is remélték a megszeppent vasutastól, információkat azért próbáltak kisajtolni belőle. A derék ember hiába kurblizott rendületlenül, a vonal túlsó végén ülő hivatali elöljáróitól hárító, lepergető válaszokat kapott.
Azért az kiderült, hogy a vasúttársaságnak nincs alternatív terve az immár hét órás várakozást kiváltandó, a fővárosi vagy záhonyi hivatali urak türelemre intettek (régmúlt idők szlogenje szerint nyugtattak: "dolgozunk a probléma megoldásán" csak azt nem tették hozzá, hogy, "elvtársak"...), az mindenesetre egyértelművé vált, hogy a Volánbusztól aligha várható menekítő jármű, a közeli vasúti központok sem adnak újabb Dízelt az áram nélkül maradt szerelvény elvontatására, marad tehát a vég nélküli várakozás a hideg, sötét vagonokban. Étlen- szomjan.
Tizenhárom órája tartott ekkor már a nagy utazás, s megtettük kilencven kilométert. Negyedik órája didergünk a parányi vasúti megálló pislákoló várótermi kályhája mellett.
A tehetősebb utazók csoportokba szerveződve taxit próbálnak vadászni az éjszakában. Az első hívások idején 12 ezerért jöttek volna ki a szolnokiak, később, látván a keresletet hamar 18 ezerre ment fel a tarifa, a pesti szállításnál pedig hasonló ütemben 30-ról 38 ezerre emelkedett a díj, ám akiknek sürgős volt, bevállalták. Volt, aki szülőt, ismerőst riasztott az ünnep hajnalán. Érkeztek a felmentő seregek, menekültek a szerencsések. Aki Szolnokig (27 km) eljutott, jól járt, hiszen onnan normál menetrend szerint közlekedtek Pest felé a vonatok.
A Dehir.hu munkatársa is ezt a megoldást választotta. Hajnali ötkor faképnél hagyta a szellemvonatot, s fél hétkor már be is ült Szolnokon a fővárosba tartó zónázó vonatba. Nem sokkal reggel kilenc előtt meg is érkezett úticéljához. Tizenhét óra alatt teljesítve a 230 kilométeres távot.
Hírt csak utólag, már távozása után kapott arról, hogy a veszteglő vonat kitartó utasait valamikor a reggeli órákban órákban autóbusszal meleg helyre szállították. Végre, csak történt valami. Hét órányi fagyoskodás után.
Kalandos út.
De félre a tréfát, jönnek a kérdések:
- Mivel magyarázható, hogy a csaknem egy napos utazás során, beleértve a 3+4 órás várakozást a semmi közepén, a MÁV semmilyen tájékoztatást nem adott a vonaton rekedt több mint félezer utasnak. Azoknak, akikkel szerződéses viszonyban volt, hiszen fizettek (nem is keveset) a remélt szolgáltatásért.
- Hol maradtak a felmentő seregek, a MÁV vagy a Katasztrófavédelem egységei, a vonatpótló autóbuszok, a krízishelyzetben elvárható forró teák, élelmiszercsomagok, hol maradt a segítségnyújtás minden utazónak, de leginkább a rászoruló időseknek, gyermekes családoknak, várandós anyukáknak, betegeknek. Önsegítő csoportok szerveződtek, saját vízből, élelemből kínálgatták egymást az utasok, s a külső segítséggel elmenekülők, ha tudtak, örömmel befogadtak egy-egy társat a gépkocsik szabad helyeire. Hivatalos, szervezett formában azonban semmi nem történt a horrorórák alatt.
- Hol késett a MÁV előzetes felkészülése, s a vészhelyzet beálltakor hol maradt a gyors reagálása.
- Miért mindig csak a Debrecen–Szolnok szakaszon szakadnak a vezetékek, s miért van az, hogy ugyanazon a vonalon, ugyanolyan időjárási körülmények mellett Szolnok és a főváros között simán siklanak a vonatok, percre pontos menetrend szerint közlekednek.
- Miért nem lehet "békeidőben", a nyugodt nyári hónapokban ellenőrzésekkel. karbantartásokkal jobban felkészülni a téli katasztrófa-helyzetekre. Mert a hosszú várakozás óráiban hozzáértő műszakiakkal, munkába induló vasutasokkal, mozdonyvezetőkkel beszélgetve megdöbbentő volt hallani, hogy mostanság - vélhetően spórolás okán - elmaradnak a korábbi negyedéves vezeték-ellenőrzések, felújítások, csupán évente végeznek ilyen munkálatokat. A vezeték is vékonyabb mint a régebben használatos, s noha talán ellenállóbb anyagból van, azért méretéből adódóan mégiscsak inkább hajlamos a jég terhe alatti törésre. Ám erre is volt megoldás a régi vasutasok tarsolyában: az ellenáramos vezetékmelegítéssel ki lehetett kerülni az elfagyást - igaz, ez megnöveli az aktuális költségeket, de az évi mondjuk tíz nap drága energia sok egyéb kiadást megtakarít - gondoljunk csak a mostani katasztrófahelyzet kapcsolódó költségeire.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)