Csak semmi hiszti, van rosszabb, mint a Központi Bankban dolgozni!
Szerző: (szénási) | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.07.08. 09:14 | Frissítve: 2012.07.09. 08:06
Túlterheltek az Európai Központi Bank dolgozói. Döntsük el: megszakad értük a szívünk, vagy azt mondjuk, próbáljanak megélni nálunk, a mi fizetésünkből. Jegyzet.
Krónikusan túlterhelt az Európai Központi Bank (EKB) dolgozóinak nagy része, a munkavállalók érdekképviselete szerint ez már veszélyezteti az intézmény működését – ezt írta a napokban a Financial Times Deutschland (FTD). Egy felmérés szerint bankban dolgozó megkérdezett alkalmazottak 80 százaléka túlzottnak érzi a terhelést. Csaknem 20 százalék szerint a nehéz munka jelentős mértékben és hátrányosan befolyásolja a magánéletét, 16 százalék pedig attól tart, hogy az állandó stressz súlyos egészségi következményekkel járhat. Nem is csoda, hogy ennyire nehéznek érzik helyzetüket az alkalmazottak, hiszen az euróövezet frankfurti székhelyű központi bankjánál gyakran éjszaka és hétvégén is robotolnak.
Ez a hír lényege, és ez az a pillanat, amikor az olvasónak el kell dönteni, mit gondoljon erről a helyzetről. Legyen-e együttérző, vagy inkább maradjon realista és eredendően magyar. (Azaz, vallja-e azt, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is...) Mert bár tagadhatatlanul nagy nyomás alatt élnek a szerencsétlen frankfurti munkavállalók, de gyaníthatóan egészen más fizetésért dolgoznak, mint magyarországi kollégáik. Még akkor is, ha tudjuk, nálunk a bankszektorban az átlagoshoz képest jóval barátságosabbak – értsd: magasabbak – a bérek, mint másutt. Arról nem beszélve, hogy élet van a pénzügyi szférán kívül is, és ott bizony kopogósabb a kenyér. S bár nehéz a körtét meg az almát összevetni, mégis próbáljuk meg. Egyszerűen csak képzeljük el, mit gondol az átlag magyar munkavállaló a saját életéről, a saját munkahelyéről, a fizetéséről, a terheiről.
Talán van néhány szakma, ahol nem elvárás a százszázalékos teljesítmény – mondjuk egy kabinos a nudista strandon nem biztos, hogy életét és vérét ontja nap mint nap a vállalatért. De a többség azt tapasztalja: kis pénzekért kell nagy teljesítményt leadni az átlag magyarországi munkahelyeken. Nálunk valószínűleg százból száz dolgozó túlzottnak érzi a terhelést. Részben talán azért is, mert kevésnek tartja a bérét. Igaz, ezt nem nagyon hangoztatja, mert manapság általában nem ragyogja be az álláskeresés folyamatát a megtalált álomállás fölötti öröm. Akinek van melója, az befogja a száját, nem pofázik, igyekszik odatenni magát. Inkább bent hagyja a szabadságát, és ha beteg lesz, nem megy táppénzre, lábon fogja kihordani a második tüdőgyulladást is. Azok a típusú beszélgetések pedig, hogyha a kolléganő gyereket szeretne, akkor jobb, ha önként elhúzza a csíkot, pontosan ugyanúgy nem fognak kikerülni a nyilvánosság elé, mint ahogy (egy másik szakmában) a nem kizárólag utólag perkált hálapénzből épült palotákról sem fog kiderülni soha az igazság. Nálunk mindenki behúzza a nyakát és tartja a száját, mivel tudja: a munkaerőpiacon nem csak a pályakezdők helyzete meglehetősen esélytelen, de ma már a nyugdíjhoz közeli korosztályok és az ötvenesek mellett egyre inkább a negyvenesek sem érezhetik magukat biztonságban.
Azt is pontosan tudjuk, hogy nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás csak Nagy Feró meg a Beatrice dalában létezik. Azt már évekkel ezelőtt meg lehetett tapasztalni a hazai multik világában, hogy a papíron szerepelhet ugyan heti negyven óra, de a valóságban a napi tíz-tizenegy-tizenkettő az alap. Akár hetente hétszer is. Mert munka van, a munkát meg el kell végezni. Akkor is, ha fele annyian vannak rá, mint ami az ideális lenne. A főnök pedig senkinek nem szól oda, hogy 4 óra van, tessék hazamenni, lazítani, és holnap kipihenten, feltöltődve jönni, és úgy folytatni a melót. Ugyan már. Akinek nem tetszik, az mehet. Tucatnyian várnak ugrásra készen, hogy a helyébe lépjenek.
A munka nehézsége természetesen mindig relatív. Nehéz fizikai munkát végez az, aki építkezésen dolgozik. Hazamegy, bezuhan az ágyba, és alszik reggelig. Nehéz, de nem fizikai munka viszont, ha valaki számokkal, adatokkal, szavakkal dolgozik. Hazamegy, és hiába próbálna lazítani, lehunyt szemhéja mögött ott pereg az egész nap, mindaz, ami történt, amit elvégzett, amit elmulasztott – és hiába erőlködik, majd akkor jön az álom, amikor már kelhet. Benyomja hát a kávét, a gyógyteát, a vitamint, az energiaitalt, és próbál eljutni a hétvégéig. Amikor majd szembesül vele, hogy amit a háztartásban elmulasztott, az bizony felgyűlt elég alaposan. Házimanók ugyanis csak a Harry Potter-történetekben vannak, a valóságban senki nem mosogat el helyettünk. Jó esetben pedig esetleg nem sokall be a férj, a feleség, a gyerek, a család, és nem mondja azt, hogy olyan ritkán vagy itthon, ami már tulajdonképpen feleslegesség teszi az idetartozásod is...
Nagyjából ezt az életet éli az átlag magyar munkavállaló, és messze nem annyi pénzért, amennyiért a frankfurti banki melósok űzik az ipart. Akiket lehet sajnálni túlterhelési válságukért, akikkel lehet együttérezni. De akár ajánlatot is tenni nekik: jöjjenek el, nézzenek szét nálunk, kóstoljanak bele a munka itteni világába. Próbálják ki, hogyan lehet a magyarországi körülmények között melózni, s főképpen annyi pénzből élni, amennyiből mi, magyarok is szeretnénk. Egy olyan gazdaságban, mely ráadásul olykor pont az Unió által is támasztott ellenszélben billeg – mert bár mint Orwell óta tudjuk, mindenki egyenlő, de azért vannak, akik még inkább. Talán egy ilyen túra után más eredménnyel zárulna az a felmérés is. Talán a frankfurti banki alkalmazottak sem sóhajtoznának annyit, hiszen ott lebegne előttük a példa: nincs olyan helyzet, aminél nem lehetne rosszabbat találni.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)