Függetlenség és hit: debreceni eurókból is épül a katalán zseni álma – fotókkal, videóval
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@mcdb.hu Közzétéve: 2018.08.25. 11:00 | Frissítve: 2018.08.25. 23:18
Debrecen/Barcelona – Napfény, tenger, történelem, büszkeség, harcok, politika: mi köti össze Ava Gardnert, Salvador Dalít, Antoni Gaudít és Pep Guardiolát?
Sokadjára bizonyosodik be, hogy az a kényelem, hogy az ember otthonról repülhet el a világ egyre több tájára, megfizethetetlen. A többire ott van a Mastercard – ami nem árt, ha alaposan fel van töltve. Az első barcelonai élmény a reptéré. Zárt folyosón át léphetünk be és kiderül: az El Prat egy hatalmas bevásárlóközpont is egyben, látványos, impozáns, ám benne is emberek dolgoznak, de erről majd később. És minő tolerancia: az üzletek között lépdelve azt látjuk, hogy a Real Madridnak is van ajándékboltja, nem csak a Barcának.
A Sagrada Familia: Gaudi egyik álma hamarosan beteljesül (Fotó: Gurbán György)
Az első benyomások fölöttébb kedvezőek. A hotel a mintegy ötven kilométerre lévő Calellában ízlésesen, stílusosan berendezett, tiszta, takaros hely, a svédasztalos vacsora zseniális, a személyzet barátságos. A családias jelleget erősíti az is, hogy a takarító személyzet a hálóinget elviszi az ágyneművel együtt és a bárpultnál álló férfiú közli: jegeskávét sajnos csak Patrick tud csinálni, ő pedig most nincs jelen.
Tehát no Patrick, no party, konstatáljuk, szerencsére a jóféle San Miguel-sör csapolása nem okoz gondot neki.
Calella már első felfedezése után elárulja magáról, hogy igazi tengerparti üdülőhely, minden földi jóval bőségesen ellátva. Azért van kicsiny ódon városrésze is, régi templommal, mely meglepetésre modernül van berendezve. A tengerpart nem homokos, hanem finom kavicsos, és igen gyorsan mélyül, de cserébe a víz nagyon tiszta. S kellemes meglepetés vár: a beach személyzete, akiktől napágyakat és napernyőt lehet bérelni, ám egy kukkot sem szólnak azért, ha valaki saját cuccokkal oldja meg az árnyékot és a heverészést – ez például Rimini környékén lehetetlen. Az árak egy árnyalattal amúgy is olcsóbbak, mint az olasz tengerparton, a strandhoz közeli kisboltban pedig például egy euróért lehet venni hideg seritalt.
Aztán nekivágunk a Costa Brava felfedezésének. Az első felvonás igazi meglepetés, amit csöppet sem várnánk a Vad Partnak nevezett területtől, hiszen valóságos modern Velence tárul a szemünk elé. Az Empuriabrava nem régi, a hatvanas-hetvenes évek terméke, ekkor találták ki ott, hogy valamit kezdeni kellene a mocsaras, használhatatlan környékkel.
Elkezdték lecsapolni, majd épített csatornákba terelni a vizet, és a semmiből hihetetlen luxus nőtt ki.
Sorra épültek és épülnek a mai napig is a luxusvillák a lagúnák partjain, sőt a legnagyobb öbölben monumentális lakópark tárul a szemünk elé. A közlekedés természetesen a vízen történik, óriási értékű hajók mellett haladunk el – ugyanis ma már a köznép látogathatja a lagúnavárost.
Egyszerű, bárki számára pillanatok alatt elsajátítható kezelésű motorcsónakokat lehet bérelni a vízi sétához, hogy megmerítkezhessünk a gazdagságban. Sokaknak megtetszett az utóbbi években ez a luxus, többek között Sarkozy volt francia elnöknek is, aki, miután neki másik villa tetszett meg, mint a feleségének, megvette mind a kettőt.
Aztán a XXI. századból a régmúltba csöppenünk. A Costa Brava dombjai között ugyanis terméskőből épült kisváros bújik meg – ez Pals. Keskeny utcái, középkori épületei a kisváros főterén több irányból futnak össze. Nem csoda hogy számos filmrendezőt ejtett rabul Pals – így jártak például a Ben Hur alkotói is, hiszen itt forgatták a film fontos jeleneteit.
A filmesekről nem feledkezhetünk meg a Costa Brava egyik gyöngyszeménél, Tossa de Marnál sem.
E varázslatos településen, filmforgatáskor kezdődött el Ava Gardner és Frank Sinatra románca a harmincas években
– a csodaszép színésznőről pompás fotók készültek itt, s egy szobor is őrzi emlékét. Hogy annak idején elragadta őt a romantikus hév, nem csoda, hiszen Tossa ma is mindent tartalmaz, ami ezt az érzést erősíteni tudja. Mert a városnak van tengerpartja, ám a háta mögött az erdők és a hegyek magasodnak.
Az óvárosból (Villa Vella) gyönyörű kilátásban lehet részünk, ha felsétálunk a középkori várba, ahol évszázadokat utazhatunk vissza az időben. A kisvárosi forgatagban pedig rengeteg üzlet, bár csábít – ennek ellenére nem érezni zsúfoltságot.
Mután a látvánnyal jóllakunk, a gyomrunk is megkapja a megfelelő muníciót: kóstolgathatunk spanyol borokat és hozzájuk minőségi sonkákat és kolbászokat.
A magyar kontingens által sebtiben meghirdetett borversenyt egyébként egy száraz fehér nyeri, szemben a sokféle, egyaránt mézédes vörösborral szemben.
Azt megállapítjuk közösen, hogy a boraink miatt korántsem kell szégyenkeznünk.
Természetesen nekiindulunk Barcelona felfedezésének is. A világváros azonnal rabul ejt, és itt értjük meg igazán, hogy valójában nem Spanyolországban vagyunk. Mert errefelé már jó ideje nincs bikaviadal és – mint a régióban mindenhol – a házakon katalán nemzeti zászlók lobognak, meg a legkülönbözőbb méretű sárga szalagok, melyekkel a politikai okokból bebörtönzött honfitársaik fogva tartása ellen tiltakoznak a helybéliek. Ilyet hordott például nemrégiben a Barca egykori legendás trénere, Pep Guardiola is, amiért megbüntette a brit labdarúgó szövetség a Manchester City szakvezetőjét.
Az itteniek megértéséhez tudnunk kell a politikai élet rezdüléseiről is, a katalánok függetlenségi törekvéseiről, melyet már a Franco-diktatúra is igyekezett tűzzel-vassal elnyomni. Még a saját nyelvük használatát is betiltották ekkor, de csak jobban izzani kezdett a parázs a hamu alatt.
Azóta a katalánoknak nem „csak” saját kultúrájuk, nyelvük, identitásuk van, hanem autonómiájuk, parlamentjük is, és a legfontosabb: pénzük, amit szeretnének leginkább a saját boldogulásukra fordítani.
Amikor 2015-ben a katalán választásokon győzött a függetlenséget zászlajára tűző párt, megígérték, hogy népszavazást tartanak a Spanyolországtól való elszakadásról. Ezt 2017 őszén meg is tették. A madridi kormány először hangsúlyozni kezdte az akció illegitim voltát, majd meghökkentő brutalitással léptek fel a voksolás napján. Csaknem ezren sérültek meg, sorra jelentek meg a videók a világhálón a spanyol rendőrök durva fellépéséről az alkotmányellenesnek nyilvánított népszavazáson.
Mégis győzelmet ünnepeltek a katalán lobogók, a spanyol kormány válaszul feloszlatta az ottani parlamentet, melynek elnöke, Carles Puigdemont több társával együtt menekülni kényszerült. Azóta előrehozott választásokkal igyekezett a kormány megerősíteni az egységes ország helyzetét, de ezen a választáson is az elszakadáspártiak győztek – noha hozzá kell tenni, hogy a régióban azért vannak ellenzői is.
Szóval ebben a politikai patthelyzetben élnek jelenleg a katalánok, akiknek már azt is tudniuk kell, hogy belülről és kívülről kevés támogatásra számíthatnak. Brüsszelben vállrándítással elintézték például a népszavazás napján történt, példátlanul túltolt rendőri fellépéseket, mondván: belügynek tekintik. Az EU vezető hatalmai ugyanis tudják, hogy a függetlenség témája több országban is terítékre kerülhet. A spanyol hatalom pedig okkal tart az ország szétesésétől, mert ott vannak nekik még például a baszkok is.
Persze a katalán függetlenség nem újkeletű téma, hiszen ennek lelkes támogatója volt a zseniális építész, Antoni Gaudí is, akinek művei – legfőképp a Sagrada Familia – milliókat vonzanak Barcelonába. Pedig a mestert csöppet sem szokványos életében sokkal többen tartottak bolondnak, mint nem – egyik legendás épületét, a Casa Milát például sokáig csak kőbányának nevezték.
Jellemző, hogy diplomája átvételekor a barcelonai építészeti egyetem rektora azt mondta neki: még nem tudjuk, hogy bolondnak vagy zseninek adjuk ezt a képesítést.
A Sagrada Famíliát, a Család Templomát például George Orwell „a világ legförtelmesebb épületei egyikének” nevezte, a másik katalán zseni, Salvador Dalí viszont mindig elragadtatva beszélt róla, Picasso azonban kifejezetten gyűlölte Gaudít. A kritikusok még halála után is sokáig kétkedve beszéltek a katalán modernizmus legjelentősebb alakjának munkásságáról.
Kevesen tudják, hogy az ifjú Gaudi első munkái lépten-nyomon utunkba akadnak, hiszen csodaszép kovácsoltvas utcai lámpái ma is állnak és működnek sokfelé a városban. Nagy szerencséjére egy gazdag nemes, bizonyos Eusebio Güell gróf hamar a párfogásába vette és barátjául fogadta, így több megrendeléshez jutott. A Sagrada Família tervezésével 1883-ban, 31 éves korában bízták meg. 1915-től 1926-ban bekövetkezett haláláig szinte kizárólag az „új Jeruzsálem” építésén dolgozott. Minden vagyonát ebbe tette bele, személyesen járt adományokat gyűjteni, egy idő után beköltözött remeteként az épületbe, végül ott is temették el, földi maradványait a mai napig ott őrzik.
Gaudí a világ legnagyobb bazilikáját tervezte meg, tizennyolc toronnyal, az apostolok, az evangélisták, Szűz Mária és Jézus tiszteletérea. Nyitott templomban gondolkodott, bibliai jelenetek tömegét megjelenítve a homlokzaton, hogy a legszegényebbek is hozzájussanak az igéhez.
Gaudít – aki 44 évig dolgozott fő művén – 1926-ban érte utol a végzet, szokásos napi sétája közben elütötte a villamos.
Külön tragédia, hogy a sérülései nem lettek volna halálosak, de miután egyszerű öltözete miatt koldusnak nézték, a korabeli személyszállítók sokáig hagyták a földön feküdni, így mire orvosi ellátást kapott, már annyi vért vesztett, hogy nem tudták az életét megmenteni. Az újkori taxisok születésének századik évfordulóján erre emlékezve változtatták autóik színét sárgáról sárga-feketére.
A minket fogadó katalán vezető, Rebecca – aki büszkén mondja el, hogy ő tagja a Gaudí Szövetségnek is – sok mindent mesél még róla szenvedélyes elkötelezettséggel. "A Sagrada Familia mindenkié, most éppen a magyaroké, hiszen önök is hozzájárulnak a belépőjük megvásárlásával ahhoz, hogy megépüljön" – emlékeztet, mielőtt belépünk.
Gaudí halála után tanítványa, Domenech Sugranyes y Gras folytatta a munkát, ám közbejött a spanyol polgárháború, melynek során anarchisták nagy károkat okoztak a félkész épületben, ráadásul megsemmisült sok eredeti terv is. Az építkezést 1948-ban tudták csak folytatni, de ekkor sem ment minden simán, hiszen többször is felvetődött, hogy soha nem fejezik be. Voltak, akik múzeumot, voltak, akik parkolót (!) építettek volna belőle, sőt voltak, akik a lebontásáért szálltak síkra. Ám szerencsére nem így történt.
2005-ben a Születés Kapuja felőli homlokzatot az UNESCO Világörökség részévé választották, 2010-ben XVI. Benedek pápa felszentelte a kívülről még befejezetlen templomot és basilica minor címet adományozott neki.
2015-ben pedig bejelentették: elkezdődött az építkezés végső szakasza. Jelenleg 13 ezer (!) ember dolgozik rajta három műszakban. Évente 25 millió eurót pakolnak bele a templomba, amit kizárólag adományokból és belépődíjakból gyűjtenek össze. Legmagasabb tornya 170 méter magas lesz, Gaudí halálának 100. évfordulójára, 2026-ra fejeződnek be a Sagrada Família száznegyvennégy éven át tartó építési munkálatai.
"Önök, akik most velem végigjárták a Sagrada Famíliát, megnyugodhatnak, mert ezek után biztosan a mennyországba kerülnek" – mondja Rebecca búcsúzóul. Olyan áhítattal, hogy nem lehet benne kételkedni. Gaudí már bizonyosan ott van, sőt az illetékes szövetség 1992-ben kérvényezte az építész boldoggá avatását. A Vatikán 2003-ban napirendjére is tűzte a kérdést, amikor Gaudí megkapta az "Isten szolgája" címet. A procedúra nem rövid, de lehet hinni a kedvező elbírálásban.
Persze Barcelona sok más kötelező látnivalót is tartalmaz. Mert fel kell menni a Montjuïc hegyre, többek között azért, hogy letekintsünk az alatta lévő nagyvárosra és bepillantsunk az 1992-es olimpia stadionjába és elhaladjunk az uszoda mellett, amelyikben annak idején Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás kápráztatta el a világot – persze főként minket. Végig kell menni a La Rambla sétányán, vigyázva a zsebtolvajokra, és elálmélkodni a gótikus negyed, meg a Szent Eulália székesegyház csodáin, hogy azután a naptól sercegő bőrrel mártózzunk meg este a ringató tengerben és kortyolgassuk a San Miguelt.
Barcelona és környéke olyan hely, ahonnan garantáltan másképpen jön az ember haza, ahogyan odament. Mert Spanyolországba érkezünk meg, de lélekben már Katalóniából térünk haza.
Ezen az sem változtat, hogy az El Prat derék munkásainak sikerül elmulasztani többünk bőrőndjét a repülőgépünkre feltenni. De tanulunk Gauditól: az ő erős hite kell ugyanis ahhoz, hogy bízni tudjunk az előkerülésükben.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)