Több mint fél évszázada vezeti a debreceni Kántust a Kossuth-díjas karnagy
Szerző: Magyar Evelin | magyar.evelin@dehir.hu Közzétéve: 2019.06.29. 13:05 | Frissítve: 2019.07.01. 11:12
Debrecen – Berkesi Sándor 75. születésnapját is egyházzenével ünnepelhette: az elismert karnaggyal pályafutása kezdeteit is felidéztük. Interjú.
A Nagytemplomban tartott zenés áhítaton köszöntötték 75. születésnapján Berkesi Sándort. A karnagy azt mondta: őt a Debreceni Református Kollégium Kántusa tartja fiatalon, még akkor is, ha ma már nem feltétlenül csak fiatalokból áll a világhírű kórus. Ez a fiatalos, vidám szellem egész lényét áthatja: kitüntetéseinek, rangos díjainak hosszú a listája. Évfordulókról, koncertutakról, a zene jellemformáló hatásáról beszélgettünk a Kossuth-díjas karnaggyal.
75. születésnapján köszöntötték Berkesi Sándort
Dehir.hu: Egy ilyen szép, kerek évfordulóhoz érve érzi művészként, magánemberként szükségét valamiféle elmélyülésnek, összegzésnek?
Berkesi Sándor: Elszaladtak az esztendők, az évtizedek. 52 éve kerültem Debrecenbe, rögtön a diploma megszerzése után, azóta itt vagyok, a Kántus élén, sokféle szolgálatom volt, hosszú lenne mindet felsorolni, s díjakat is kaptunk az évek során.
Szándékosan mondom többes számban, hiszen mit ér a karnagy egyedül? Munkatársak, szolgatársak szükségesek, az énekeseimet mindig partnerként kezeltem, hiszen közösen érjük el a sikereket.
Sok élményt éltünk át a Kántus-tagokkal: belföldi, külföldi utazások, gyülekezetek látogatása során. Az utóbbi szolgálati típus a diktatúra éveiben, évtizedeiben igen felértékelődött, mivel az ifjúsági munka nem volt megengedve az egyháznak. Az, hogy a fiatalokkal meglátogathattunk gyülekezeteket, élmény volt kórustagnak, vendéglátónak egyaránt.
Dehir.hu: Visszatérve a kezdetekre: mi irányította a figyelmét az egyházzene felé? Vallásos családban nevelkedett?
Berkesi Sándor: Ennek története van. Apám a második világháborúig rendőrként szolgált, a budapesti főkapitányságon dolgozott. Egy családi találkozó alkalmával beszélgetésnek, viccmesélésnek lett a következménye egy rosszindulatú feljelentés, kistarcsai internáló fogság. A teljes reménytelenségben, kilátástalanságban családunkon Budapesten a Pozsonyi úti református gyülekezet segített. Apám náluk állást kapott, így anyám kórházban szülhette meg húgomat nekik köszönhetően. Azóta a Pozsonyi út lelki otthonunkká lett. Gábor öcsém lelkipásztor abban a gyülekezetben, lányom pedig ott kántor és karnagy. Tulajdonképpen ennek köszönhetősen lettem én egyházzenész. A zeneakadémiai professzorom, Gárdonyi Zoltán ajánlott engem a Debreceni Református Kollégium Kántusának élére karnagynak, a református gimnáziumba énektanárnak. A kántorképzés szolgálatába is bekapcsolódtam 1967-től.
Dehir.hu: Milyen érzés volt ilyen fiatalon egy kórus élére állni?
Berkesi Sándor: Hihetetlen megtiszteltetés, hiszen mások várhatóan a papírforma szerint a hierarchiában beállnak a sor végére. Itt viszont vártak, hiszen Sepsy Károly orgonista, a Kántus vezetője már nagyon szerette volna átadni a pozíciót. Én pedig alig vártam, hogy átvehessem. Rögtön
egy 1739-ben alapított történelmi múlttal rendelkező kórus, a Kántus vezető karnagya, s egy 400 esztendős kollégium tanára lettem: fantasztikus érzés, inspiráló indulás volt ez számomra. 23 éves voltam, a kóristák is fiatalok.
A kis korkülönbségnek köszönhetően egyfajta baráti kapcsolat alakult ki. Kimondatlanul is erős összetartozás érzése élt bennünk a közös cél érdekében. Azok az évek máig igen szép emlékeket jelentenek számomra.
Dehir.hu: A kórustagok és a diákok példaképként tekintenek önre, nagyon jó kapcsolatot ápolnak. Milyen értékeket igyekszik átadni a fiataloknak?
Berkesi Sándor: A Kárpát-medencében a rendszerváltozás óta elindulhatunk, az invitálásoknak eleget tehetünk, kapcsolatokat teremthetünk a magyar református gyülekezetekkel. Nem volt ez mindig így. Ha röviden kellene összefoglalni a szolgálat lényegét: egy közös, kárpát-medencei református zenei anyanyelv kialakítása a cél. Régen lehetetlen volt átlépni a határokat Erdély, Érmellék, Partium, Felvidék, Délvidék felé. Tíz éve a református egyházkerületek egyesültek a Kárpát-medencében, ennek ünnepeltük az évfordulóját az elmúlt hetekben. A Kántusra is komoly feladat hárult, igyekeztünk ezt emlékezetessé tenni koncertjeinkkel is.
Dehir.hu: Az Ön vezetése alatt vált nemzetközileg ismertté, elismertté a Kántus. Ennek a nyitásnak is köszönhető a siker? Milyen feladatokkal kellett szembe nézniük?
Berkesi Sándor: A rendszerváltozás előtti időben a Debreceni Református Gimnázium volt az egyetlen magyar református középiskola a Kárpát-medencében. Ezt az egyet meghagyták, a sárospatakit, pápait, mint a nagy történelmi központok iskoláit államosították: a lelkészképzés egyik bázisa a debreceni intézmény lett a budapesti mellett. Aki a ’90-es évek előtt református gimnáziumba akarta adni a gyerekét, csak a cívisvárosit választhatta. Így olyan értékközvetítő tevékenységet folytattunk, amelyre másnak nem volt lehetősége. 1975 után elindulhattak a koncertútjaink nyugatra, még ebben az évben Ausztria és az NSZK felé.
A kor furcsa látlelete volt, hogy korábban repültünk át az óceánon az USA-ba, Kanadába, minthogy átmehettünk volna Nagyváradra, Beregszászba, vagy Kassára.
Egy kivétel volt, az akkori Jugoszlávia, ahová 1983-ban átjutottunk. 1986-ban egy hónapos látogatást tehettünk az amerikai magyar gyülekezetek vendéglátását élvezve.
Dehir.hu: Merre utaztak még?
Berkesi Sándor: 27 országban jártam, bár nemcsak a Kántussal. Ebben a számban benne vannak a többi kórusommal tett koncertutak is. Németországban nagyjából 15 alkalommal fordultunk meg, Hollandiában talán hatszor. Jártunk Japánban, Dél-Koreában, Tajvanon, Svájcban, Angliában, Skóciában, Franciaországban, a skandináv országokban többek között. Ezek mind gyönyörű emlékeket jelentenek. Istennek hála, baj nélkül jártuk be ezeket a helyeket. Egy alkalommal szenvedtünk balesetet: busszal közlekedtünk, egy motoros fiatal veszítette életét az ütközés során.
Dehir.hu: 52 éve van a Kántus élén. Melyik volt a legszebb pillanat, amelyet megélt ez idő alatt velük?
Berkesi Sándor: A Kántus 250. évfordulójának koncertjét emelném ki, amit 1989-ben november 5-én adtunk. Zsúfolt volt a Nagytemplom: teli karzatokkal, oldalhajókkal. Egy kétszáz tagú, hatalmas összkar gyűlt össze, a régi énekeseket is visszahívtuk. A karnagy ilyenkor érzi, hogy ez egyetlen élmény az életében. Birtalan József marosvásárhelyi zeneszerző erre az alkalomra írt kompozícióját kaptuk meg az ünnepre. Az ősbemutató darabja Reményik Sándor Trianon után néhány évvel írt versére készült, a címe: Templom és iskola. Üzenetes refrénje van: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”. Dirigálom a művet a teli templomban, a Kossuth Rádió mikrofonjai rögzítik a koncertet. Érzem, hogy hamarosan egész Kárpát-medencében hallható lesz a felvétel.
Hat héttel később kitör a forradalom Romániában: december 25-én a Kossuth Rádió egyórás összeállítással emlékezik meg a Kántus évfordulójáról, a vers ideillő refrénje is hatalmasan zeng az éterben.
Az éjféli hírekből tudjuk meg, hogy a forradalom elsöpörte a román elnöki házaspárt. A Reményik-verssel és Birtalan zenéjével pedig mintha a harcolóknak, egyszersmind az erdélyi magyarjainknak üzennénk. Hihetetlen aktualitása és egybeesése volt ez az eseményeknek.
Dehir.hu: Kodály Zoltán tanítványaként tartja önt számon a szakirodalom. Hogyan emlékszik vissza a zeneszerzőre?
Berkesi Sándor: Annyiban finomítanám ezt, hogy Kodály-unokának tartom magam. Nem volt tanórán professzorom, viszont az ő tanítványai voltak az én tanáraim: Ádám Jenő, Gárdonyi Zoltán, Bárdos Lajos. Aztán a Kodály-követők: Szokolai Sándor, Vass Lajos. Az első hullámban kaptam a „dózist”. Személyes kapcsolatomról Kodály Zoltánnal, a Mesterrel a következőt mondhatom. Három hónappal a halála előtt elhívtam a diplomakoncertemre, megtisztelt és eljött meghallgatni. Mai napig nagy kitüntetés ez számomra. Idős és világszerte elismert, három Kossuth-díjas nagyság volt. Mai eszemmel legalább egy autogramot kérnék a kottára tőle, de nem volt hozzá bátorságom. Ha megszólalt, minden szavát lestük. A koncert végén a tömegben egy pillanatra találkozott a tekintetünk: nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy beálljak mögé, és életfogytiglan vigyem a „zászlót”, a rám bízottakkal együtt.
Dehir.hu: Melyik ön által elnyert díj áll a legközelebb a szívéhez?
Berkesi Sándor: A Kossuth-díj. Sokszor még most sem hiszem el, hogy megkaptam. Egyházzenész ritkán részesül ebben a kitüntetésben. De újra hangsúlyozom: az elismerés az 52 esztendő énekes nemzedékeit is megilleti.
Dehir.hu: Milyen jövőbeli tervei vannak egy olyan művésznek, aki jóformán mindent elért a szakmán belül?
Berkesi Sándor: Tudni kell időben abbahagyni a munkát. Viccesen fogalmazva (mert a tréfát mindig szerettem), nem szabad a tolókocsit megvárni. Akkor kell visszalépni, mikor az ember érzi, hogy tudna még dolgozni, de már a test fárad. Szerencsére van utód, akivel ma is felesben vezetjük a Kántust, ő egykori kedves diákom, Arany János. Készülök átadni neki a pálcát, de addig még vannak feladataink.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)