Színházi mese a féktelen lovagról, aki végre lecsillapodott
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.11.23. 10:09 | Frissítve: 2014.11.23. 20:35
Debrecen – Nem kell megijedni: nem valami gügyögő mesedarab ez, s nem is durvulás. A dühös lovag friss, szórakoztató, látványos – és nem is túl hosszú. S hogy kinek ajánljuk?
Lackfi János sikeres szerző. Majdnem annyira népszerű, mint egy popsztár. Mondjuk azért nincs tele vele a bulvármédia, de valóban ismert és elismert költő. Jó döntést hozott a Csokonai Színház, amikor felkérte: írjon egy darabot nekik. Egy mesedarabot. Lackfi számára nem idegen terep ez. Egyrészt nagycsaládos, gyakorló apuka maga is. Másrészt meg ünnepelt gyerekversíró is, aki persze sokszor olyan darabokkal áll elő, melyek inkább a gyereklelkű felnőtteknek adnak többet. Viszont vitathatatlanul jól kezeli a nyelvet, modern, szórakoztató, pergő és szerethető sorai összességében mégis képesek elvarázsolni bármely korosztályt.
Mivel a Csokonai Színház idei tematikus évadának a középpontjában a középkor és a kereszténység áll, így logikus és jó ötlet volt részéről a svéd Selma Lagerlöf (Nils Holgersson kalandjait a vadludak között ki ne ismerné?) novellájához nyúlni. Elsőre a középkor, a kereszténység és a gyerekek közös nevező alá rendezése akár gyanakvásra is okot adhatna, hogy félő, dögunalom és szájbarágás lesz ebből. A dühös lovag azonban teljes mértékben rácáfol erre.
A darab hőse a napfényes Itáliában élő lovag, Raniero di Ranieri (Pál Hunor). Egy duhaj, hőbörgő, nagyképű és agresszív alak, aki senkit és semmit nem tisztel. Lenézi és megveti a környezetét, a feleségét nem tiszteli, folyton megbántja, bolondot csinál az apósából (Miske László), a sógorából (Olasz Szabó Soma), megaláz mindenkit, aki az útjába kerül. Tör, zúz, balhézik. Nem is csoda, hogy végtelenül szomorúvá teszi szépséges feleségét (Szakács Hajnalka). Aki hűséges hozzá, annak ellenére, hogy míg férjeura ittasan hortyog, egy másik lovag, Tancredi szerenádot ad neki, és vallomást tesz: szereti, és kéri, hagyja el ezt a vad és féktelen Ranierit.
Ha valaki itt ijedten hátrahőkölne, micsoda fertő, házasságtörésre buzdítás egy mesedarabban, gyorsan szólunk: csak semmi pánik. Ilyen a való világ is, amiben nem csak a felnőttek, de a gyerekek is léteznek. Hány kiskorú él csonka családban? Hány gyerek éli meg nap mint nap, hogy az anyu ideges, az apu feszült, egy-két-több palack sör mindig készenlétben áll a lazításra, és valóban vannak balhék otthon, mert a szülők pár együtt töltött év után úgy látják, mégsem tart örökké a szerelem, nem holtig, csak valameddig működik a házasság? Vagy hány kissrác esik áldozatául annak, hogy a munkanélküliség, a munkahelyi terror otthon csapódik le? Szóval álságos lenne elcsodálkozni azon, hogy mi mindent nem látni a színpadon. Mert amit látunk, az nem zavaró, nem brutális – ellenben szórakoztató, pörgő. S nagy piros pont a színészeknek, mert nem gügyögnek, nem bohóckodnak, nem idétlenkednek: komolyan veszik a dolgukat, komolyan veszik a kiskorú nézőket. Úgy játszanak, mint bármely felnőtteknek szánt produkcióban. Ennélfogva nem túlzás azt állítani, hogy a Fige Attila rendezte előadás simán elcsúszna a felnőtt bérletházakban is. Jó, van benne némi didaktika, de nem zavaróan.
Ráadásul A dühös lovag nyelvezete egyáltalán nem nehézkes, nem kenetteljes, nem döcögős, nem modoros. Olyan, mint ahogy mi beszélünk: felnőttek is, gyerekek is. Friss, üde, mai, de nem idegen mégsem a középkori történettől. Sokszor vicces, játékos. Amikor e sorok szerzője látta a premiert, a Víg Kamaraszínház iskolai osztályokkal, alsós és felsős diákokkal volt tele. Amint kialudtak a lámpák a nézőtéren, vékonyka kislányhang szólalt meg a háta mögött: aki fél a sötétben, az megszívta! Szörnyű? Lehet, de a gyerekek valahol minket utánoznak, minket másolnak, amikor őket látjuk, a mi világunk kicsinyített tükörképét fixírozhatjuk, ezzel kapcsolatban ne legyenek kétségeink. Plusz a gyerekek automatikusan nem vágnak jó képet ahhoz, ami nem tetszik. (Teljesen mindegy, mit köt a lelkükre a kísérő tanár vagy az igazgató néni-bácsi: ha unják magukat, akkor unatkozni fognak, ha meg tetszik, amit látnak, még spontán tapsra is „vetemednek”...) Ezt a nagyjából 90 perces előadást láthatóan-hallhatóan kifejezetten élvezték. Ebben nyilván szerepet játszottak az ötletes díszletek és jelmezek, az időnként felcsendülő, és a játékot leülni sohasem engedő dalok (Szirtes Edina Mókus szerzeményei), s az, hogy mindig történt valami meglepő. (Például papírból hajtogatott madarat húzott ki a kalitkából Francesca úrnő, a lovag felesége, amit aztán férjeura elintézett egy jól irányzott nyíllövéssel.) S persze az sem utolsó, hogy itt nem szimpla fekete-fehér jellemek vannak, mint az szép lassan kiderül, ahogy haladunk előre.
A történetre visszatérve: a féktelen lovag gyilkosságot követ el – erős felindulásból. Bíróság elé citálják, ám Ranieri úgy dönt, hogy megússza az ítéletet, inkább kereszteslovagnak áll. A Szentföldre vonul, részt vesz Jeruzsálem meghódításában, majd egy fogadást köt Tancredi lovaggal – aki azóta is küldözgeti a szerelmes leveleket Ranieri feleségének –, hogy ő, a legyőzhetetlen hős képes lesz hazavinni egy szál gyertyát innen, Krisztus városából. Úgy, hogy a gyertya lángja nem aludhat ki. Lovon kel útra, rablók támadják meg, viharba kerül, összeakad egy szegény lánnyal, aki a beteg testvérének főzne levest, de nincs tüze, amivel a kondér alá gyújtana, majd megkörnyékezi egy csinos fogadósnő – sorban jönnek a kísértések és a megpróbáltatások. És a dühös lovag ezen a zarándokúton elkezd megváltozni. Maga sem veszi észre, de már nem az a féktelen, zabolátlan bunkó, aki valaha volt. Még mindig szereti az asszonyát, még mindig szeretné elbűvölni – de már más módon, mint eddig. Már képes lenne kifejezésre juttatni az érzelmeit, rendesen, normálisan. Csak éppen arra tér haza, hogy Francesca ismét az oltár előtt áll, mert miután Trancredi lovag elhíresztelte, hogy Ranieri elhunyt, a dühös lovag által sokszor megbántott és megalázott após azt szeretné, ha a fiatal és szépséges Francesca újra férjhez menne. Ekkor toppan be a lovag hosszú-hosszú útjáról, mint nyomorult koldus, és hozza a gyertyát. Nem ordítja le senkinek a fejét, nem balhézik: de képes vallomást tenni. Kapott egy esélyt, és már nem az, aki volt. Megváltozott.
Tanulság? Van, ki-ki vonja le magának. Mi úgy látjuk: jó történetet mesél el A dühös lovag. Egészen hitelesen idézi fel a középkor világát. Úgy mesél szerelemről, kereszténységről, hitről, reményről, hogy nem érezzük giccsesnek, porosnak, álszentnek. Jó ötlet a lelkiismeretet szimbolizáló mágikus elem, a tündérszerű, megszemélyesített gyertyaláng (Zeck Julianna). A színészek is jók: Pál Hunorral, Szakács Hajnalkával nyert a társulat, de a rangidős Miske László is úgy jelenik meg gazdag firenzei kereskedőként, hogy komolyan veszi önmagát. Mindemellett kapunk történelmi leckét (aki keresztesnek áll, afelett nem ítélkeznek földi bíróságok), láthatjuk, hogy a felnőttek sem szentek (a férjes asszonynak udvarló Tancredi lovag személye önmagában is érdekes, de amikor kiderül, hogy ő sem megy a szomszédba némi hazugságért, akkor megnyugodhatunk, hogy nem „mese” ez...), és főképpen: kiderül, hogy a színházba érdemes 15 év alatt is járni. Van miért.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)