Szélfútta debreceni történet arról, amiről ma már lehet beszélni
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2016.10.31. 12:20 | Frissítve: 2016.12.08. 10:39
Debrecen – Nem akart belekeveredni az eseményekbe, végül azonban a börtönben kötött ki a színész, akinek szellemét Szilágyi Tibor idézi meg. Kritika.
Akik a hatvanas és hetvenes években születtek, még azt tanulták hivatalosan, hogy 1956-ban kitört az ellenforradalom. Aztán Kádár János az ország érdekében behívta a szovjet elvtársakat, akik segítettek rendet teremteni. Közben meg otthon a család a Szabad Európa Rádió híreit hallgatta. Ha beköszöntött az október (s annak is a 23. napja) jött a szülői figyelmeztetés: aztán nehogy valami balhéba keveredj, fiam… Idő kellett, míg eleget tisztult a kép, s nagyjából minden a helyére került. Idén a nagy, jubileumi hatvanadik évforduló előtt néhány nappal mutatták be a Csokonai Színházban a Szélfútta levél című előadást. A történet jórészt itt, Debrecenben játszódik. Részben a Csokonai Színházban, melynek akkoriban ünnepelt színésze volt Mensáros László. Nem indult túl könnyen a pályája, mert osztályidegennek számított. Milyen ember is lehetett az, akinek az édesanyja konzervatóriumot végzett, édesapja József főherceg testőrtisztje volt, és aki már öt-hat évesen zongorázott, rajongott a komolyzenéért, német, francia és angol nyelvet is tanult? Szerencséjére Debrecenben olyan direktor igazgatta a színházat, aki nem azt nézte, ki honnan érkezett, hanem hogy mennyire tehetséges. (Téri Árpádot a darabban a fia, Téri Sándor alakítja.) Mensáros nem akart belekeveredni a forradalomba, de úgy alakult, hogy nem tudta kivonni magát az események hatása alól. Amikor felkérték rá, verset mondott az utcára vonuló tömegeknek, majd a Forradalmi Bizottság elnökeként igyekezett elejét venni a vérontásoknak, a túlkapásoknak. Ám mindez nem számított, amikor vége lett annak a néhány dicsőséges napnak. A fiatal színész börtönbe került, ahol olyan cellatársat kapott a híres színészkolléga, Darvas Iván személyében, akinek a felesége igazi sztár volt: Tolnay Klári. Akiről még a tipikusan tapló börtönőr (Bicskei István) is csak őszinte rajongással tudott beszélni. Szabadulása után Mensáros igyekezett csendben élni az életét. Volt egy kis kitérője, mert mielőtt visszatérhetett a színpadra, egy évig raktári segédmunkásként, majd pincérként kereste a kenyerét. Aztán eljött az idő, és lassan minden új, pontosabban normális megvilágításba került, és végre lehetett beszélni arról, amiről addig hallgatni kellett. Ez az előadás sok mindent megmutat. Azt is, milyen volt az élet az ötvenes években (olykor fülbemászó, a kommunizmust éltető agitációs dalokkal), meg azt is, hogy mindig és mindenütt akadtak, s akadnak olyan izgága és veszélyes alakok, mint a Vranyecz Artúr megformálta tipikus köpönyegforgató, aki radikális bujtogatóból hamar igazságosztó vagy éppen spicli lett. Mensáros szerepében nem rossz az egykori Ady-gimnazista, Janka Barnabás, bár őszintén szólva bennem más kép él a régi fotók alapján a fiatal Mensárosról. De ennél az előadásnál ez nem volt feltétlenül szempont, ahogy az idősebb Mensáros szellemét megidéző (még mindig csodálatosan szép hangú) Szilágyi Tibor tulajdonképpen az első percekben nyilvánvalóvá tette. Szerencsés és különleges helyzet volt ez számára, mert a darabban szereplőket ő ismerte – a színpadról, kollégaként is. Lényegesen kevésbé volt szerencsés ugyanakkor, hogy Szilágyi Tibor egy mappával a kezében lépett színre, mint egy konferanszié, és miután üdvözölte a közönséget, végigsétált a színpadon, s megmutatta, hol mit fogunk látni. Innen egyértelműen lehetett sejteni, hogy ez nem klasszikus színházi előadás lesz. Inkább egyfajta dokumentumjáték, melyet időnként interjúrészletek, filmbejátszások egészítenek ki, és összességében a líraiságot sem nélkülözi, bővelkedik szép és megható, látványos és töprengésre késztető pillanatokban. Éppen ezért megnézetném minden debreceni diákkal, kerüljenek közelebb a történelemhez, a városhoz, ahol élnek, tanulnak. Még akkor is, ha az előadás nem tudott átlépni egy határt. Hiába voltak benne jó színészek, tehetségesen játszó drámatagozatos diákok, remek részletek. Hiányzott a valódi katarzis. A mindent elsöprő költőiség. Az a feszültség, ami az embert a székbe préseli. Amitől úgy érzi, ezt újra és újra látni kell. Ami napok múlva is felidézi benne, mit érzett akkor, ott, azokban a pillanatokban. Hiányzott belőle az igazi színház. Hiába volt benne egy történet magja, egy nagy előadás lehetősége: megmaradt igényes, színvonalas ünnepségnek. Szereposztást és további fényképeket a darabról itt, a színház honlapján találnak.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)