Sajátos memoárral állt elő az aranytollas debreceni
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2017.09.12. 08:26 | Frissítve: 2022.02.09. 11:47
Debrecen – Elkészült a pótleltár. Az Idővonalak vaskosabb füzet lett, mint a korábbiak.
"A szerző nyolcévesen kezdett írogatni kockás füzetébe, tizennyolc évesen újságba. Hatvanesztendősen fejezte be a hivatásos hírlapírást, azóta ismét a füzeteibe ír. Képes napokig nem beszélni, de még mindig nem képes nem írni."
Így indul Tóth Dénes sorozatának újabb darabja. A tizenegyedik. Ami nem kis teljesítmény, s egyúttal nem kis meglepetés is, mert korántsem így tervezte a szerző, aki újságíróként és lapszerkesztőként is beírta magát (2016 óta immár aranytollal elismert zsurnalisztaként) a hazai és a helyi sajtó nagy könyvébe. Eredetileg csak néhány füzetben gondolkodott, hogy ezekben összefoglalja, mit is gondol a színházról, a táncról, a kultúráról és persze az újságírásról. De idővel mindig eszébe jutott valami fontos, és nem maradt tétlen, engedett a késztetésnek és hagyta, hogy a szövegek megszülessenek. Tizenegynél tartunk, és a recenzens reménykedve teszi hozzá: eddig. Tóth Dénes ugyanis nemcsak a szakmát művelte magas szinten, hanem részt vállalt az utánpótlásnevelésből, generációkat tanított újságot írni, s ha esetleg egy-két (vagy akár több) újabb füzete napvilágot látna, annak sokan örülhetnének. Mind az olvasók, mind a tanítványok (néha közös halmazt) alkotó tábora.
Tóth Dénes ugyanis régivágású szakember. Tud írni. Nem hátrány ez abban a médiavilágban, ahol a nyelv magas szintű ismerete, a szép beszéd képessége nem feltétlenül alap. (Csak kapcsoljuk be a rádiót, a tévét, üssünk fel egy újságot, vagy böngésszünk a neten.) Tud írni, és ennek következménye van. Az, hogy jó szövegekkel áll elő. Olyanokkal, amiket olvasni érdemes és élvezetes is. A betűnek ugyanis még nem áldozott le. Nincs vége a Guttenberg-galaxis korának. Legfeljebb ma már nem ólmot öntenek a nyomdában, s talán papír is kevesebb fogy, de a betű ott villog a monitoron, a telefonon, a tévé képernyőjén. Van mit olvasnunk.
Az Idővonalak című kötetben is, ami sajátos emlékirat; a blogok nyelvén, illetve tudósításokban megfogalmazott memoár – ahogy Tóth Dénes írja a bevezetőben. "A füzet hét, 1976 és 2010 között megjelent, kötetekbe eddig föl nem vett írást, több mint húsz vendégszöveget-idézetet és mintegy száz netes szóváltást is tartalmaz." Aki ismeri életét, munkásságát, az elmosolyodhat: nemcsak a színház, a tánc, a könyvek, a filmek, a történelem, az újságírás, a szép nők, a hűvös sörök és természetesen a betűk kerültek időről időre figyelme fókuszába, de a számok is. Szerkesztőként mindig frappáns statisztikákkal jött elő, ahogy ebben a saját magáról szóló kötetben is.
Csupa személyes részletből áll össze az Idővonalak. Ott van természetesen a szakma is: olvashatunk az aranytollról, hogy élte meg a többszöri felterjesztést követően a díj átvételét, hogyan reagálták le a barátok, a kollégák, a család. Olykor egészen örkényi hangulatú szövegben számol be minderről. Továbblapozva pedig olvashatunk a fiairól és a lányáról, a gasztronómiához fűződő viszonyáról, sportról, barátokról, utazásokról, az Unió mozgásszínről és a Vojtina bábszínházról: gyakorlatilag mindenről, ami érdekelte, ami érdekli Tóth Dénest. Alapvetően sokféle stílus, hangulat váltakozik ebben a kötetben, mely a maga 188 oldalával vaskosabbra sikeredett a korábbiaknál. De ez nem baj. Jó olvasni ezeket írásokat, melyeket teljesen felesleges lenne műfaji kategóriákba begyömöszölni. Ami nem könnyű viszont: idegen szemmel nézni. Úgy csodálkozni rá mindenre és mindenkire, ami és aki feltűnik e lapokon, mintha a recenzensnek semmi köze nem volna sem a szerzőhöz, sem az általa megírtakhoz.
Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy bevallom: nagyon régi ismeretség fűz az Idővonalak írójához. Tóth Dénessel időről időre (ha mostanában kissé ritkábban is) leülünk beszélgetni. Legutóbb a Lugas nevű kocsma hangulatos kertjében váltottunk szót mindarról, ami fontos. Dénes elárulta, újraolvassa például a legfontosabb könyveket, végignézi a legfontosabb filmeket. Biciklivel érkezett, azzal távozott, ahogy a nyarat idéző napnyugta helyét átvette az est és rendeztük a számlát.
Én pedig a reménnyel, hogy ez a kötet csak addig lesz az utolsó, míg meg nem ír egy következőt is. Nagyon bízom benne, hogy a diagnózis változatlanul ugyanaz, mint a 2016-os:" továbbra sem képes nem írni".
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)