Renata pokoli élete a tornacipős démonok között
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.11.19. 08:15 | Frissítve: 2014.11.20. 08:12
Debrecen – Debrecen nem Milánó, a Csokonai Színház nem a Scala. A tüzes angyal azonban így is nagyon hatásos: delejes, mint a Twin Peaks.
Az opera nem könnyű műfaj, ugyanakkor kevés olyan látványos színházi produkció létezik, mint egy igazán jó operaelőadás. (A hangsúly az „igazán jó” összetételen van.) Az internet, meg a Mezzo tévécsatorna világában a debreceni Csokonai Színházban bemutatott operák is a világ legjobb előadásaival versenyeznek. Két kattintás, és ha akarjuk, a tévé meg a laptop képernyőjén tényleg sztárrendezők és sztárénekesek előadásait láthatjuk. Ahol a díszlet pazar, a látvány elképesztő, az énekesnők gyönyörűek, az énekesek daliásak, a zenekar pontosan és magával ragadóan játszik, a táncosok olyan gyorsak és hajlékonyak, mint a kínai akrobaták – szóval minden a helyén van, minden tökéletesen megkomponált. Ezek a gigaprodukciók lehengerlőek és nagyívűek, mint a 3D-s filmeposzok. Ezért ha autóba vágjuk magunkat (vagy villamosra szállunk), mert operát játszanak a Csokonaiban, akkor teljesen jogosan ezekkel az elvárásokkal indulunk el. Útközben, a cívisvárosi lámpáknál suhanva azért némileg megenyhülünk, mert azt azért mégsem gondoljuk, hogy most mi Milanó utcáin haladnánk a Scala felé. Ez Debrecen, de itt is a legjobbra áhítozunk.
A tüzes angyallal azt is kapjuk. Prokofjev operája különleges mű, maga a zeneszerző írta a francia nyelvű librettót is Valerij Brjuszov misztikus középkori története alapján. A zene sűrű és vaskos: ahogy felcsendülnek az első hangok, azt érezzük, ez gyönyörű muzsika. Gyönyörű, de nem könnyed, viszont ellenállhatatlanul hömpölyög előre, és sodorja, viszi magával a közönséget. Ha nem is kortársunk Prokofjev (1891-1953), de közelebb áll a modern világhoz, mint Mozart, Rossini vagy Verdi. S hogy a téma misztikus? Semmi gond vele, a 20. század végének és a 21. század elejének emberei vevők erre a hangulatra, a túlvilági lényekkel, találkozásokkal teli műfajok most is reneszánszukat élik. Márpedig a darab hősnője, Renata (Bátori Éva) is éppen ilyen. Gyermekkora óta ott él benne a „tüzes angyal” képe, Mádielé, akibe kamaszlányként beleszeretett. De Mádiel inkább a kolostori magány felé hajtotta volna a lányt, ám Renata hajthatatlannak bizonyult, ezért a szellemlény megígérte, hogy testet fog ölteni, s meg is jelent a lány életében, mint Heinrich gróf. Aki aztán elhagyta Renatát. A lány azóta reménytelenül bolyong a világban, keresi a szerelmet, s a kapcsolatot a túlsó világ angyalával.
Az előadás tulajdonképpen itt indul, amikor a távoli országokból hazaérkezett Ruprecht (Haja Zsolt) találkozik alkalmi szállásán a nővel, akit szellemek zargatnak. Ruprecht segíteni szeretne rajta, de aztán bele is szerelmesedik, és próbálja lehozni a földre, a valóság birodalmába. Ám Renata zaklatott, különös lélek. (Ma azt mondanák rá, hogy hisztérika, vagy drogos, tehát elvonóra vagy diliházba vele. De ez ugye egy más világ.) Bár szereti Ruprechtet, de a viszonyuk afféle se vele, sem nélküle típusú kapcsolat. Addig hajszolja, eszi a lelkét, míg végre megtalálják Heinrich grófot. Hívd ki párbajra és öld meg – biztatja a lovagot Renata. Aztán kiborul: de nehogy haja szála is görbüljön ám! Így Ruprecht jószerével feláldozza magát, és borzasztó sebet kap a küzdelem során. Ám hiába hullatta vérét, mert Renata kolostorba vonul, ahol érkezését követően különös események történnek, kopogó szellemek, iszonyú túlvilági lények zaklatják az apácákat. Amikor pedig megjelenik a nagy inkvizítor (Wagner Lajos), az ördögűzés szertartása pokoli orgiába csap át. Egyre kevésbé lehet tudni, ki kivel van, melyik oldalon áll, démon-e vagy jótét lélek. Mi más is lenne a történet vége, mint a súlyos ítélet: Renatának máglyán kell végeznie...
Az előadást – ami remekül passzol a Ráckevei Anna és Gemza Péter meghirdette újabb, ezúttal a középkort megidéző tematikus évadhoz – egy európai nagyság, Silviu Purcarete rendezte. Csak még jóval korábban. A tüzes angyal a 2010/11-es évad egyik legnagyobb sikere volt a Csokonai Színházban, mely a szegedi operafesztiválon a legjobb előadás és a legjobb női előadó díját is elnyerte. Ennélfogva ez a mostani premier csak részben igazi premier. (Ami annyiban sajnálatos, mert eredeti, önálló, frissen színre vitt előadások által lenne jó látni, milyen is ez a mostani társulat, ez a mostani színház, s nem felújítások vagy vendégjátékok során át.) Ugyanakkor A tüzes angyal egy nagyon jó előadás. A grandiózus, áttételesen a David Lynch-féle Twin Peaks hangulatát is idéző díszletek között játszódó történet könnyen magával ragadja a nézőt, s oda is bilincseli a székéhez. (A díszlet és a jelmez Helmut Stürmer, a maszkok és színpadi illusztrációk Varga Járó Ilona munkája.)
Sajnos, az is tény ugyanakkor, hogy a felújításra megérett Csokonai Színházban korántsem minden helyről lehet jól látni, s akik például elöl ülnek, azok igen megküzdenek azért, hogy el tudják olvasni a színpad fölé vetített magyar szöveget.) Két világ teremtményei mozognak a színen: az emberek mellett a túlsó oldal nyomasztó, bizarr lényei is. Olyan szellemek, akik végigkísérik sorsunk alakulását, s olykor hatnak is reánk, miközben tornacipőben, fekete öltönyben, fehérre mázolt arccal és ördögien vörös orral cigarettázva flangálnak. Vannak emberek, akik hozzájuk hasonlítanak: az odaát és az ideát határán mozog a jósnő (Bódi Mariann) és a tudós filozófus Agrippa (Gippert Béla) például, de oda vágyakozik a maga módján Mephistopheles (Kóbor Tamás) és Johann Faust (Cseh Antal), akiket más történetekből is jól ismerhetünk. Izgalmas ötlet az eseményeket végigkísérő, néma szellem, Mephisto (Mészáros Tibor) jelenléte: aki ellenpontoz, pontoz, eljátszik, rájátszik, felerősít és figyelmeztet. (Ám mindennel együtt: nem élete legnagyobb szerepe az egyébként sokarcú színésznek.)
Az persze mindig kérdés, hogy ráismerünk-e a saját sorsunkra, a saját küzdelmeinkre, a saját drámáinkra és álmainkra ebben a pulzáló előadásban? (Amiben ötlet is, munka is van rendesen.) Vagy úgy szemléljük, mint egy misztikus elemekkel átszőtt mesét? Mint egy sorozat újabb epizódját, ami addig tart, míg megjelenik a stáblista? Ami itt sajnos túl hirtelen jön el. Azaz: túl hirtelen hull le a függöny. Valami még kellene, hogy történjen, amikor elhangzik, hogy Renata meg fog halni, s máglyán végzi életét. Lehet, hogy itt a vége az operának, de a néző még várná, hogy történjen valami.Nem vért, füstöt, színpadias műlángokat – de valamit vár. Vakító fényt, egyperces néma csendet akár. Ennyi még kellene. Azzal együtt, hogy a taps így is felzúg, és tényleg megérdemelten vonulnak ki a művészek a függöny elé, és áll, amit az elején írtunk, hogy a Csokonai Színház operája a legjobbakkal mérkőzhet meg. S nem is marad alul.
(Legközelebb november 19-én és 21-én láthatja a közönség az előadást, de bízunk benne, később is fogják még újra játszani.)
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)