Novemberi éj: óh, csak a hajnal jönne már!
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2013.12.01. 09:00 | Frissítve: 2013.12.02. 14:31
Debrecen – Szabadságharc istenekkel felturbózva. Az oroszok már a Víg Kamarában vannak, a lengyelek meg néha elájulnak. Kritika.
A Vidnyánszky-korszakot követően a görög drámák jegyében útjára indított első évad új, isteni dráma bemutatójával folytatódik Debrecenben. (Az isteni szó ez esetben a tematikára utal, nem pedig arra, milyen az előadás.) A november végi premier szerzője, Stanisław Wyspiański a 20 század elejének igazán sokoldalú lengyel művésze volt: dramaturg, költő, festő, rendező és építész. Novemberi éj című darabja, melyet Spiró György fordított, a lengyel történelem egyik legfontosabb eseményét állítja középpontba. Azt a különleges napot, amikor 1830. november 29-én a nemzeti felkelés tört ki, és a lengyelek megindultak a hazájukban nem kifejezetten ideiglenesen állomásozó oroszok ellen. Nem pusztán történelmi dráma a Novemberi éj, hanem annál több, mivel a szerző az olümposzi isteneket is bevonta a történetbe, akik maguk is vitáznak egymással, intrikusok és olykor rosszindulatúak, s kedvüket lelik abban, hogy az emberek sorsába beleavatkozzanak.
Elsőre azt gondolhatnánk, hogy remek párhuzamokat kínál a darab a jelennel. Magunkra, a mi világunkra, nyűgeinkre és nyavalyáinkra, küzdelmeinkre, politikai csatározásainkra ismerhetünk, hátradőlve a nézőtéren. Pláne, mert a meghívott vendégművész, Mezei Kinga, aki nem csupán rendezőként szerepel a színlapon, de díszlettervezőként is, pazar látványvilágot álmodott meg. A látvány azonban kevés, amikor az első megszólalások után a néző forgatni kezdi a fejét. A darab elején nem mindig lehet érteni mit is mond Pallasz Athéné szerepében Szalma Noémi. Erről csak részben tehet ő: a szöveget ugyanis valóban gyorsan kell hadarnia, a szöveg viszont veretes verssorokból áll, e kettő kombinációja pedig erősen zavarja a megértést. S ez az a perc, itt, egészen az előadás elején, amikor nagyjából minden eldől. Amikor a néző vagy azt érzi, hogy rabul ejtette a kép, a háttérben felhangzó modern színházi zene, s a történet, amiben istenek igazgatják az emberek sorsát – vagy azt mondja, ez így sok.
Sok, mert nem mindig lehet érteni a szöveget. Vagy mert az isteneket éppen nem tévesztjük össze az emberekkel, ám hiába Lőrincz Melinda valóban hatásos jelmezei, ha olykor csak nehezen követhető, hogy most éppen melyik szláv náció vonul előttünk, s forralja terveit. A lengyelek? Az oroszok? S amikor a nagyherceg szerepében a paranoia, hiszti és uralkodni vágyás határán remekül egyensúlyozó Mészáros Tibor vitatkozik lengyel – és időről időre váratlanul elájuló – feleségével (Szakács Hajnalkával), könnyű elbizonytalanodni, hogy akkor ezek most kik is, és mit akarnak. Nem képes menteni a helyzetet az sem, hogy szuggesztív pillanatokat köszönhetünk Vaszkó Bencének (Wysocki), Kiss Gergely Máténak (Lelewel, színházigazgató), Bakota Árpádnak (Chlopicki, Krasinski), Vranyecz Artúrnak (Gendre, I. szatír) és Mercs Jánosnak (Kuruta, II. szatír, Czehowski). S hiába olyan sokszínű, kreatívan alakítható a díszlet, vagy ötletesen játsszák be a teret a színészek Gemza Péter nagyvonalú, lendületes koreográfiájának köszönhetően – valahogy nincs szárnya, nem emelkedik fel ez az egész. Pedig van benne munka rendesen. Elképesztő nagy teljesítményt nyújtanak a színészek, s nem utolsósorban minden elismerés megilleti azokat a műszaki dolgozókat is, akik a Víg Kamaraszínházban előkészítették szerszámaikkal a terepet.
A baj nem az előadással van. Az előadás jó. A rendezés jó. A színészek kiválóak. De a darab ma már nem az. Ami a 20. század elején remekmű volt, nem állta ki az idők próbáját. Wyspiański nem Shakespeare, nem Csehov, nem Dürrenmatt. Spiró fordítása pedig lehet hatásos, izgalmas, magával ragadó, de a színházban nem ez számít. Ma már nem csak nem olvasunk ilyen hosszú verses drámai műveket, de meghallgatni sem bírjuk őket.
Az átlag debreceni nézőnek fogalma sincs a lengyel történelemről, ennélfogva nincsenek kapaszkodói. Nagyobb baj, hogy esetleg a mitológiával is hadilábon áll a mezei kultúrafogyasztó. Lehet itt verni az asztalt, hogy ugyan már, emelje fejét a nép, legyünk már egy kicsit okosabbak, műveltebbek, tájékozottabbak, nyitottabbak. Lehetünk azok. De ez már nem a hatvanas-hetvenes évek világa, amikor a sorok között is olvasott az olcsó sörét hörpölő, színházba a brigád bérletével járó néző. Nem alakulnak egyre-másra olvasókörök, és a tiniszobák falain sem színházi színészek poszterei lógnak. Itt magával a darabválasztással van a probléma. Képzeljük el, mihez kezdene Varsóban, Londonban, Párizsban a néző mondjuk Vörösmarty Mihály Zalán futásának színpadi változatával. Mikor törne rá a pánikroham, s rontana ki a ruhatárba?
A Novemberi éj bemutatása Debrecenben hősi tett volt. De ennek az előadásnak sokkal inkább a stúdiószínházban volna a helye. Ott lényegesen nagyobb siker lehetne, mert a nézőtéren azok ülnének többségben, akiket valóban érdekel, akik alkalmasak erre a varázslatra. S nem gondolnának arra, mikor már sokadjára szólal meg a rendezőnőhöz hasonló nevű zeneszerző, Mezei Szilárd – ha úgy tetszik atmoszférateremtő, ha úgy, akkor meg modoros, művészkedő – muzsikája, hogy vajon mennyire hosszú még ez a Novemberi éj. Óh, csak a hajnal jönne már...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)