Dehir

Kritika | Kultúra

Négyen negyven ellen

Dumas-t ugyan nem támasztja fel – ami neki is jobb –, mégsem vallott teljes kudarcot XIII. Lajos muskétásaival Paul W.S. Anderson. A három testőr célközönsége leginkább talán az ifjúság, illetve a Verne-regényekből készült filmek feltétlen hívei. Kritika.

Amikor az ifjú tőzsdebizományos és a mindig fiatalos írófejedelem barátságot kötöttek, ármány, kaland és szerelem, valamint az ezek köré épülő történetek ragadták el őket. Verne mindig is messzi tájakra vágyott, de szenvedélyesen olvasott természettudományos felfedezésekről is. Dumas érdeme, hogy azonnal meglátta a kitűnő mesélőben a tehetséges írót.

Első regényét – amellyel világhírű lett – egy XVIII. századi találmányra, a Montgolfier-testvérek hőlégballonjára, valamint a Cavendish által felfedezett könnyű hidrogénre alapozta. Kitalált egy tudóst, aki „a Mungo Park-ok, Bruce-ok, Caillé-k, Levaillant-k és azt hiszem egy kissé Selkirk és Robinson Crusoe dicsőségéről is álmodozott”, és azt tette fel magában, hogy Zanzibárról indulva léghajón repüli át Afrikát. Az Öt hét léghajón (1862) című munka expedíciójának főhőse, Fergusson Sámuel egy tojásdad alakú, 90 000 köbláb térfogatú léggömböt készíttetett és elővigyázatosságból egy kisebbet is, mely „a külső gömb által bezárt gázban szabadon úszhatott”. A Victoriának hetekig ura tudott maradni többek közt azáltal, hogy rájött, a hőmérséklet változtatásával a léggömb belsejében levő gázt kiterjesztheti, vagy összehúzhatja. Hasonlóan bravúros elgondolásokról nem szerzünk tudomást A három testőrben elővezetett kormányozható léghajókat vizsgálgatva, de talán nincs is értelme Verne felkészültségét Andersonon számon kérni. A rendező önmagához képest mégis jól teljesített: zombikkal súlyosbított, unalmas apokaliptikus vízióját (A kaptár-sorozat) egy könnyed, kikacsintós „látványfilmre”, egy valós elemekkel haloványan átszőtt kalandfilmre cserélte.

Terepasztalon, makettekkel vezeti fel a mozit Anderson, egyenként közelít rá Athosra (Matthew MacFadyen), Aramis-ra (Luke Evans) és a pocakos Porthos-ra (Ray Stevenson). Közös randijukat Velencébe helyezi, ahol pincerablásukhoz egy kettős ügynök, Milady (Milla Jovovich) is asszisztál. Ekkor még nem sejtik, hogy egy árulás folytán a zsákmánynak hamar lába kél. Évekkel később a testőrök kiábrándult, mihaszna, részeges szájhősökre emlékeztetnek csak, a gyermekkirálytól (XIII. Lajos) Richelieu bíboros (Christoph Waltz) gárdistái szigetelik el őket. A régi szikrát egy nagyravágyó parasztfiú, D’Artagnan lobbantja bennük lángra; egy nyílt színi küzdelem még a kissé hisztérikus Lajos király figyelmét sem kerüli el. A váratlanul jött dicsőségnek azonban nem örülhetnek sokáig, ugyanis eltűnnek a királynő gyémántjai, amiért az angol Buckingham (Orlando Bloom) tehető felelőssé. A muskétások londoni küldetése fantasztikus kulisszák előtt zajlik, és leginkább steampunk hatásokat mutat – vagyis a viktoriánus korszak ihlette, utópisztikus találmányokat vonultat fel.

Amit a történetből lecsípett, azt az akcióba és a beazonosíthatatlan kütyükbe ölte bele Anderson, akinek forgatókönyvírói a karibi kalózkalandból is sokat merítettek – legalábbis a párbeszédek tekintetében. Lajos ódivatú öltözékét látva Buckingham megjegyzi, hogy „Retro!”, de Porthos-t sem kell félteni, aki a csalódott D’Artagnan-t így vigasztalja: „Párizsban bizony a nők ezer módját ismerik annak, hogy hogyan mondjanak nemet, ami csak ritkán jelent igent.”

A film, amelyben főleg kétdimenziós karaktereket, valamint közepes és kifejezetten rossz színészi alakításokat látunk, jelentős anyagi támogatást kapott a német államtól. Kérdés, hogy egy-két év múlva újra kinyílhat-e a pénztárca, a záróképek ugyanis egyértelműen folytatást sejtetnek.

Hozzászólások

Vissza az oldal tetejére