László Ákos: odakötöttem magam én is a gályapadhoz
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.09.08. 10:27 | Frissítve: 2012.09.10. 08:40
Debrecen – Mostanában a sörhabvariációk izgatják az ismert grafikust, aki hozzátartozik Debrecen képéhez, ahogy vonul hóna alatt rajzaival. Interjú.
Nem itt született, mégis hozzátartozik Debrecen képéhez. Gyakran feltűnik a belvárosban sajátos járásával, ahogy vonul hóna alatt mappáival, rajzaival a Piac utcáról a Simonffy felé. László Ákos ismert és elismert alakja a helyi művészeti életnek. Ki gondolná, hogy már a 73. életévét tapossa? S még mindig kiapadhatatlan energiával dolgozik, rajzol, idézi kedvenc költőit, íróit, s dicséri gálánsan a női nemet.
Dehir.hu: Rajong Ady verseiért, sokat idézii a szerb Danilo Kišt, utóbbi kiállításán pedig Dante-idézetek is feltűntek. Ők a kedvencei?
László Ákos: Ady végigkísérte az életemet. Már csak Nagyvárad miatt is. Hogy boldog volt ott, az biztos. Sokat emlegetik vele kapcsolatban a Fekete Sas fogadót, ahol most a bábszínház is működik. Annak idején nekem is ott volt a műhelyem... Még amikor Váradon éltünk.
Dehir.hu: Mikor költöztek Debrecenbe?
László Ákos: Harminc éve. Sok itteni művészt ismertem már akkoriban, akik biztattak, hogy jöjjek. Aztán amikor tényleg költöztünk, akkor hirtelen semmi nem maradt az ígéretekből. Hiába mondták korábban, hogy majd segítenek rajztanári állást találni, valahogy nem lett belőle semmi. Nem estem kétségbe, hanem reklámgrafikusi állást vállaltam.
Dehir.hu: Mehetett volna tovább, mégis maradt Debrecenben. Mi tartotta itt?
László Ákos: A család, a munka, az élet és a felelősség. A kötődések. Van egy érdekes Moldova-novella a kettős kötésről. Arról, ha úgy alakul az ember élete, hogy van egy-két drága kisember mellette, akkor odaköti magát a gályapadhoz. Akkor már nem ér rá csavarogni. Én sem mentem tovább, itt maradtam. Persze, jártam Párizsban én is, elvitt Égerházi Imre bácsi, de az később volt. Amikor viszont idekerültem Debrecenbe, akkor nekem is ott volt a két kisember, akiknek a tejet, kenyeret meg kellett venni, és kifizetni az albérletet. 40-45 évesen már nem nagyon lehet ugrálni. Odakötöttem magam én is a gályapadhoz, s végig becsülettel dolgoztam, amíg tudtam. Most pedig, hogy már 73 éves vagyok hálát adok az „Öregnek” és a barátaimnak, hogy élek. Tudja, van az a mondás, hogy 60 év után egyre több orvos barátja lesz az embernek... Én is így vagyok, örülök, hogy még összefoldoznak-toldoznak.
Dehir.hu: Visszatérve a letelepedéséhez, úgy tűnik, mégis hamar befogadta Debrecen, elismerték, díjak és ösztöndíjak sorát nyerte el.
László Ákos: Ez igaz, én mégis inkább azt érzem, hogy lassan tettem le a névjegyem. Csináltam az Apokalipszis-sorozatot, a Szent Györgyöket, de a nagyközönség akkor ismert meg igazán, amikor Tóth Gábor, a Kartonpack vezérigazgatója megkeresett azzal, hogy látta grafikáimat a debreceni utcákról, házakról, s felvetette, készítsünk egy naptárat ezekből.
Dehir.hu: Nem csupán ezek a képei jellegzetesek, de lovakat, asszonyokat, vagy éppen erotikus jeleneteket ábrázoló grafikái is.
László Ákos: Mostanában pedig a sörhabvariációk is izgatnak. Nagyon szeretem ezeket az apró, expresszív részletekre épülő képeket rajzolni. Ezekből raknék majd össze egyszer egy önálló tárlatot, ha rendszereztem őket. Városrajzokat viszont már nem nagyon szoktam készíteni, legfeljebb ha külön megkérnek rá.
Dehir.hu: Debrecenben sok képzőművész dolgozik. Mindenkivel jóban van?
László Ákos: Danilo Kiš írja az egyik novellájában, hogy a tehetség átok, ebbe halt bele Puskin is. A világ tele van középszerű emberekkel, de a tehetség mindig irigységet, gyűlöletet, intrikát vált ki. Kedves tanárom, Kádár Tibor mondta annak idején, hogy Ákos, meglátod, egész életedben szenvedni fogsz, akármeddig is fogsz élni, mert mindig a középszerűek fogják a művészeti életet meghatározni. Ők azok ugyanis, akik a tehetségüket azzal pótolják, hogy mindenütt ott vannak, vezető beosztásban, s mindenütt ők a szakma meghatározói, diktálói, akik egymást kölcsönösen támogatva-dicsérve haladnak előre.
Dehir.hu: Hogy telik egy napja? Még ma is korán kel?
László Ákos: Általában hajnalban, 4 óra, fél 5 körül. Nagyjából 8–9-ig dolgozok, akkor bejövök a belvárosba, hozom magammal a munkáimat, és ami nem teszik, azt összemontírozom, összevágom, lemásolom, javítok rajta. Ez így megy délig, akkor leülök egy teraszra, s amennyire a hasnyálmirigyem megengedi, megiszok egy-két-három sört. (Majd ha olvassa a cikket a főorvos úr, biztosan fel fog háborodni, miután megígértette velem, hogy naponta legfeljebb egy sört iszok...) S aztán folytatom... Munka közben rádiót hallgatok. Számítógépem nincs, csak tévém, de az gyakorlatilag videóra van állítva, bizonyos különleges, nagyon érdekes filmjeim vannak, amiket magányos óráimban megnézek, ha emlékezni akarok a régi szép időkre... (nevet) Meg persze ott vannak a filmek a nagy elődökről, a művészettörténetről.
Dehir.hu: Ha már a művészettörténetnél tartunk, gyakran emlegeti az amerikai színésznőt, Norma Shearert. Miért?
László Ákos: Lauren Bacallnak volt egy műsora a nagy hollywoodi filmsztárokról, abban figyeltem fel rá. Norma Shearer az egyik első képviselője volt a szuverén, gyönyörű és bátor nőtípusnak, aki képes egyedül is megállni a helyét ebben a barbár világban, és nem szolgáltatja ki magát a férfiaknak. Úgy gondolom, Faye Dunaway és Maryl Streep vitte tovább később ezt a vonalat a filmekben.
Dehir.hu: S hogy jön a képbe Hemingway?
László Ákos: Imádom az írásait. A Kilimandzsáró havát különösen, mert ott van benne, Hemingway önéletrajzi nagy vallomásában az én életem is. Hogy mennyi mindent szerettem volna megrajzolni, ahogy ő is megírni, de aztán mégsem lett belőle semmi... A Kilimandzsáró hava kapcsán különben régi barátom, Törös Gábor jut eszembe, aki annak idején azt a nagyon fontos kérdést tette fel, van-e az életünkben egy-két olyan ember, akire rá mernénk bízni magunkat, s akivel megmásznánk azt a hegycsúcsot.
Dehir.hu: Tudja, hány képet rajzolt?
László Ákos: Körülbelül 3500 rajzom lehet, s nagyjából 350 kiállításom volt eddig. Nem olyan nagy szám ez ma, amikor a még fiatal, 35-40 éves alkotók életrajzában is már 60-70 tárlat szerepel. De engem ez nem zavar. Nem ez a fontos.
Dehir.hu: Kiket tart a képzőművészetből sokra, akár példaképének is?
László Ákos: Nagyon sok zseniális művészt mondhatok, Michelangelótól Holló Lászlóig akár. Ők ketten különben ugyanazon a napon, március 6-án születtek – ahogy én is... Fontosak számomra, főleg Holló, mert nagyon szeretem az öreg mestert. Nagyon közel kerültem hozzá. A „szuterén klubban”, ahol szombatonként összegyűlünk a barátokkal, a beszélgetések 30-40 százaléka még mindig Laci bácsiról szól, ennyi évtizeddel a halála után is. Nekem óriási elégtétel volt, amikor megtudtam, hogy egy napon születtünk. Nem biztos, hogy jobb képeket csináltam ettől a tudattól, de abból az expresszivitásból, abból a kicsit bohém, szenvedélyes szemléletből – s persze nőimádatból –, ami jellemezte őt is, bennem is van, s maradt is még mindig, a néhány évvel ezelőtti nagy műtétem után is.
Dehir.hu: Mikor volt ez a műtét?
László Ákos: Öt éve, 2007. február 7-én. A műteremben fel volt téve Danilo Kištől egy nagyon szép idézet: az alkotás nagy illúzióján kívül semmi sem maradandó. Akkor rájöttem, hogy van más is...
Dehir.hu: Nemcsak verseket idéz pontosan, de hihetetlenül sok évszám és dátum van a fejében. Miért tartja ennyire fontosnak a számokat?
László Ákos: Elkezdtem figyelni, mennyire összefüggenek: a dátumok, a születés, a karakter. Nem véletlen a március, nem véletlen a hatodika sem. Találkoztam egyszer egy nagyon tehetséges festővel, Bereznai Andrással, akinek különleges, régi könyvei voltak ezzel a tudománnyal kapcsolatban. Amikor találkoztunk, rám nézett, és mielőtt bármit is mondtam volna neki magamról, megmondta, az alapján ahogy a bolygók 1940. március 6-án álltak, az én érzelmi és erotikus töltetem 71-72 százalék, míg a szellemi és intellektuális rész az a maradék 28... Jobb lenne fordítva, de ha már így alakult, akkor amíg élek – mert nem tudom, mennyit hagy még nekem az Öreg – ezt a nagy hátizsákomban így fogom magammal hurcolni...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)