Kar által nem vész el
Szerző: Rituper Tamás | rituper.tamas@dehir.hu Közzétéve: 2011.03.07. 12:53 | Frissítve: 2011.03.07. 12:53
Bizarr dolog elmenni azért a moziba, hogy egy ember a szemünk előtt vágja le a karját egy életlen késsel, de ezúttal megéri. Danny Boyle Oscart nem nyert a 127 órával, de újabb rajongókat biztosan. Kritika.
A 127 órára nem téved be csak úgy az ember, a 127 órára azért ül be, mert kíváncsi arra, ahogy egy srác eljut odáig, hogy egy tompa késsel levágja a szikla alá szorult karját, mert túl akarja élni. Danny Boyle jól tudja ezt, tudja, hogy nem kell kiírnia; based on a true story, mert minden nézője tisztában van azzal, hogy amit látni fog, az bizony megtörtént. Boyle ehelyett inkább rájátszik erre a tudásra, nyilván nem véletlenül mutatja, hogy hagyja otthon a svájci bicskát a Utah kanyonjai közé túrázni induló Aron (James Franco).
A 127 óra lehetett volna egy 127 perces gyilkos szenvedés, lehetett volna az a taktika, hogy már belülről üvöltsön a néző: vágj már, vágj, te nyomorult, vagy én vágok! Az Oscar-díjas brit azonban nem ezt az utat választotta, ő inkább egy osztott képernyővel és más videoklipszerű elemekkel operáló pörgős filmet tett le elénk egy igen szimpatikus srácról, akinek persze a 127 órás rabsága Boyle-nak csak egy apropó, hogy összerakjon előttünk egy életet.
Bevallom, én attól féltem, hogy majd ott bosszankodok, miért bénázik, miért nem csinálja ezt, miért nem csinálja azt főhősünk, de szerencsére csinálja. Ő tényleg mindent megpróbál, hogy szabaduljon, én magam ezerszer bénább lennék az adott helyzetben (talán csak annyi, hogy a Discoveryn túlélősködő Bear Grylls-től én már tudom, hogy a ránk mászó hangyákat nem leseperjük magunkról, hanem megesszük). Mi, nézők azonban tudjuk, hiába, barátom, hiába kiabálsz, nem hall meg senki, hiába mozdítanád meg azt az átkozott sziklát, nem mozdul az egy centit sem, kár is törnöd magad. A rendező is tudja jól, hogy tudjuk, tisztában van vele, hogy nem verhet át minket, mégis megpróbálja. Az özönvizes jelenetnél egy másodpercre sikerül is, aztán jót mosolygok magamon; tetszik, működött a geg. Mert valahogy ez az Aron egy olyan fazon, akinek drukkolni kell, s ez nem csupán James Franco igen színes alakításának (hogy megkapja-e érte az Oscart, már akkor eldőlt, amikor ő és Anne Hathaway lettek a gála Liluja és Stohl Bucija), hanem a remek forgatókönyvnek köszönhető – a szabadulásért folyó küzdelmet bravúrosan ötletes közjátékok szakítják meg. A hallucinációkról meg talán nem is kellene külön szólnom, hiszen ennek Danny Boyle nagy mestere – gondoljunk csak a Trainspottingra, A partra vagy a Napfényre! És persze a zene is kiváló, mert igen, Boyle-nak ahhoz is irigylésre méltó érzéke van.
De lehet ez az Aron akármennyire egy szerethető figura, tudjuk, hogy egyszer eljön, aminek jönnie kell, s amikor először döfi az életlen kiskést a karjába, tudjuk, nagyon nem lesz könnyű - se neki, se nekünk. A videoklipnek vége, ha maradt még popcorn, tegyük le a lábunkhoz, mert ezt nem szabad ellébecolni, nem ér a szemek eltakarása, a félrenézés, ez nem az a játék. Ez színtiszta hatásvadászat, aminek paradox módon mégis célja van. Ezt végig kell nézni! Ne akarjuk megspórolni a hányingert, mert azzal megspóroljuk a katarzist is. Mert élni nem csupán tudni, akarni is kell.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)