Egy szemüveges ateista búcsúáriája szappannal, hátkefével és bögyös prostival
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.09.09. 10:41 | Frissítve: 2012.09.10. 11:03
Új filmjében Rómába csábítja a nézőket Woody Allen. Az örök téma az örök városban mi más is lenne, mint a szerelem – ahogy az amerikaiak látják. Kritika.
Talán jellegzetes, fanyar humoráért és szórakoztató, csavaros, mégis laza történeteiért szeretjük leginkább Woody Allent. Igaz, hogy az ő szíve csücske New York, de hát ott is emberek élnek. Nagyjából olyanok mint mi. Ők is szeretnének becsajozni vagy férjhez menni, imádnak moziba járni vagy étterembe menni, kiállításokon nézelődni vagy vásárolni. Rádiót hallgatni, buliba készülődni, dumálni a traumáikról, szerelembe esni és elválni, vagy megtalálni az élet értelmét.
Woody Allen életműve mára már klasszikus. Filmjeit valaki vagy szereti, vagy nem. Aki az előző csoportba tartozik, sorolni fogja dióból a nagy filmeket: Játszd újra, Sam; Zelig; Csillagporos emlékek; Fogd a pénzt, és fuss; Hannah és nővérei; A rádió aranykora; Manhattan; Annie Hall; Amit tudni akarsz a szexről... – s még lehetne folytatni tovább. Bár voltak persze gyengébb darabok is az életműben (a nagy számok törvénye alapján...), összességében már ennyi is több, mint amiről manapság egy első osztályú rendező (és színész) álmodhat. (Különösen, ha értelmiségi, ami a jelenkorban súlyosbító tényezőnek számít – bár a kardigános, szemüveges bölcsészfazon ötven éve is elvérzett a macsó-paradicsomokban.) Más kérdés, hogy volt egy törés Woody Allen pályáján. Nagyjából az ezredforduló után úgy tűnt, a mester kiégett, elveszítette imádni való könnyedségét, és olyan filmekkel állt elő, amelyek a rajongókat leginkább bosszantották. Mert bizony a Match Point vagy a Füles olyan, mint egy vacsorameghívás, ahol köménymagleves a fő fogás és ipari lekvárral borított kenyér a desszert. Tulajdonképpen elmegy, ehető – csak nem az, amire a fogunk fájt.
Szerencsére a ma már 77 éves mester – aki egyébként zenésznek sem rossz, néha klarinétosként is a közönség elé állt – megpróbált visszatalálni régi énjéhez. Európai nagyvárosokról kezdett el filmeket forgatni: olyan félig-meddig turisztikai promóciós jellegű, ugyanakkor briliánsan fényképezett és rendezett, zseniális színészekkel feltunningolt, jó történekkel kitömött mozikat. Az első két darab, a Vicky Cristina Barcelona (2008), valamint az Éjfélkor Párizsban (2011) lenyűgözte a szakmát is, a közönséget is. Álomhelyszínek, álomszép emberek, elragadó zene, üde sztorik – mi kell más? A sorozat folytatásért kiáltott. Európa nem egy kis falu, van itt még nagyváros, gondoltuk, jöhetnek a további zseniális Woody Allen filmek. Sajnos, Barcelona és Párizs után azt mondjuk: ne jöjjenek. A mester ugyanis elkészítette a maga itáliai moziját.
Alapból a Rómának szeretettel is hasonló receptre épül, mint az előző két városfilm. Ha csak a beharangozót nézzük, milyen izgalmas történetmozaikokból áll majd össze, máris előre élvezkedhetünk, mi sül ki majd ebből. Hiszen milyen jól is hangzik az, hogy elképesztően különleges figurákat láthatunk a világ egyik legszebb városát bemutató filmben! Egy neves amerikai építészt, aki újraéli ifjúságát. Egy átlagos középosztálybeli rómait, aki hirtelen a város agyonsztárolt celebjévé válik. Egy romantikus vidéki párocskát, akik meglepő szerelmi afférokba keverednek – s persze, nem egymás társaságában. Nem mellékesen pedig egy temetkezési vállalkozót, aki énekesnek sem utolsó, ezért a nyugdíjaskorú amerikai operarendező úgy dönt, felfedezi...
Sajnos, az izgalmak nagyjából itt véget is érnek – pedig olyan színészek szerződtek a római filmhez, mint Penelope Cruz, Alec Baldwin, Ellen Page, Jesse Eisenberg vagy Roberto Beningni. De ez mind kevés. Hiába van egy jó ötlet, ha annak minden részlete közhelyes, lerágott, unalmas. Semmi eredeti nincs abban, amikor a középkorú férfi életében felbukkan ifjúkori énje, akinek plusz 20 vagy 30 év tapasztalatával akár segíthetne is. (Karinthy volt az utolsó, aki ezt úgy írta meg, hogy rajongani lehetett érte...) Vagy mitől érdekes az, ha egy átlagos senki hirtelen celeb lesz? Híres lesz arról, hogy – híres? Ne vicceljünk, amikor pont erről szól a mai bulvár, nagyjából úgy, ahogy van. S nem csupán a hazai, hanem a teljes világméretű sztárbirodalom is. A senkik tizenöt perces tündökléséről és bukásáról. De az sem extrém és elképesztő ötlet, hogy a vidéki lány elkeveredik a nagyvárosban, és olyan szinten elájul a (kopasz, túlsúlyos, nyálcsorgató ötvenes) filmsztártól, hogy azonnal ágyba bújna vele...
Nem igaz persze, hogy nincsenek jó mondatok a filmben. Újak valóban nem, de szellemesek igen. Nevetünk, amikor a repülőgépen utazó Woody Allen rettegve közli, mikor elhangzik a turbulencia szó, hogy ő ateista. S mulatságos az is, mikor a felesége a képébe vágja, hogy persze, te olyan Rossini operaelőadást rendeztél, amiben a szereplők egérnek öltöztek... De összességében az egész film fáradt, érdektelen, közhelyesen unalmas. Miközben a hátterek jók, s bár a zene kicsit hangos és egysíkú, de illik ehhez az operett-Olaszországhoz, a színészek pedig a maguk módján egészen odateszik magukat. Igaz, Baldwin alakítása a komoly nézésben kimerül, a hisztis amerikai színésznő szerepében a máskor bűbájos Ellen Page körülbelül olyan, mintha papíranimáció lenne, Woody Allen pedig mintha Kern Andrást kérte volna fel, hogy parodizálja őt Koltay Róbert instrukciói alapján. Penelope Cruz ellenben valóban szépen domborít, jól hozza a bögyös prostit, és Jesse Eisenberg is újra bizonyít, hogy retteghet Hollywood, mert ez a félszeg mosolyú, mégis tök laza srác egyszer le fog tolni mindenkit maga elől. Vannak egyébiránt nagy jelenetek is a filmben: az például kifejezetten mulatságos, amikor a közönség előtt lámpalázassá váló temetkezési vállalkozót terápiás megoldásként a világ nagy operaszínpadjaira mobil zuhanyozóban tolják be, s ott a zuhany alatt énekel, s úgy döfi le áriája végén az ellenséget, hogy közben szappanos kefével súrolja a hátát... Vagy az is szép (noha kiszámítható), ahogy a fiatal amerikai építész menthetetlenül beleszeret kedvese neurotikus és hisztis, traumákkal és lelki gondokkal terhelt barátnőjébe, aki a beteljesülés előtt egy váratlan fordulat következtében úgy dönt, mégis kilép a lehetséges közös életükből
Ám mindez kevés. Aki eddig szerette Woody Allen filmjeit, az biztosan megnézi majd ezt a filmet, de azt fogja mondani rá, hogy felejthető. Aki pedig ezzel lépne be a mester világába, az simán ki fog hátrálni, mert ma már ebben a műfajban tucatszám vannak jobb filmek: romantikával, humorral, sztárokkal, csavaros sztorikkal
Mindezzel együtt és mindennek ellenére is szeretjük és nagyra tartjuk Woody Allent. Azért, mert annyira jól ismeri minket: az álmainkat, a vágyainkat, a bolondságainkat. S úgy tol tükröt a képünk elé, hogy közben nagyon jól szórakozunk magunkon, meg a világon is. Most ugyan pont nem szórakoztunk annyira jól, de otthon lehet, hogy levesszük a polcról valamelyik „csillagporos” klasszikusát, a Manhattant vagy a Hannah és nővéreit, esetleg a Vicky Cristina Barcelonát. S azon inkább nem is töprengünk, hogy a Rómának szeretettel vajon a „búcsúáriája” volt-e a mesternek, vagy egy-két éven belül megint megrázza magát, mint egy oroszlán, és előáll ismét valami zseniális filmmel.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)