Döbbenetes: szerelem a fülben
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2014.02.16. 10:20 | Frissítve: 2014.02.17. 09:37
Scarlett Johansson csak a hangjával járul hozzá A nőhöz. Joaquin Phoenix-ről viszont, ha akarjuk, sem tudjuk levenni a szemünket, mert Spike Jonze új filmjében minden jelenet az övé. Kritika.
Egy bajuszos, riasztóan puhány férfiarc hosszú másodpercekre kiszorít minden mást a látóterünkből a felütésben. Theodore Twombly-nak (Joaquin Phoenix) közlendője van, vagy inkább elrebegni valója. A szavai keltette, csöpögő romantika varázslata egészen addig tart, amíg a kamera elég távol nem kerül ahhoz, hogy felfedezzük, a kíváncsi gép nem egy spontán kitárulkozást rögzített, hanem csak munka közben zavarta Theodore-t. A nő főhőse érzelmes leveleket ír megrendelésre, más szóval azokon segít, akik ötlettelenségtől és időhiánytól szenvedve, képesek ismeretlen fogalmazók előtt megnyílni, és megengedik, hogy a nevükben vessenek papírra érzelmes lényükről árulkodó sorokat.
Theodore tágabb közege a közeli jövőbe álmodott, álomszerű, fehéres-szürkés Los Angeles, melyben szinte úsznak, lebegnek a letisztult, egyszerű ruhákba burkolt városlakók, fülükben, kezükben valamilyen szerkentyűvel, mely összeköti őket a különböző online rendszerekkel. A csendes őrültekre emlékeztetnek, akik nyitott szemmel járnak, de csak befelé látnak. Mire a munkából hazaérnek, minden lényeges teendőt elintéznek, így több idő marad háromdimenziós videójátékokra, telefonszexre és az alvással töltött idő csendességére.
Ám mivel a válófélben lévő, elmagányosodott Theodore rossz alvó, új társat keres a meglévők mellé egy személyre szabott mesterséges intelligencia képében. Az OS1 rendszer mögött megbújó hang egykettőre életre kel és Samathának nevezi el magát, röviddel azután, hogy egyetlen másodperc töredéke alatt megismerkedett valamennyi, közhasználatban lévő női keresztnévvel. És ez még csak a kezdet. Samatha (Scarlett Johansson) gyorsan tanul, mindent tudni akar, miközben gondoskodásával, odafigyelésével, kedvességével magához láncolja Theodore-t. A férfi rövidesen azon veszi észre magát, hogy jobban kötődik a hanghoz, mint bármely hús-vér emberhez, és elkezdi szerelemnek hívni azt, ami kialakult kettejük között. Nagyjából ezen a ponton dől el, hogy a néző képes-e befogadni a továbbiakat, hajlandó-e megfigyelőként résztvenni Spike Jonze forgatókönyvíró-rendező kísérletében, aki – mint korábban is (A John Malkovich menet, Ahol a vadak várnak) – az emberi lélek rejtelmeit kutatja vadul.
Kétségkívül megdöbbentő látni, és minden egyéb módon érzékelni, hogy a főszereplő szerelmes férfiként viselkedik ebben a megdöbbentő szituációban: azon túl, hogy gyorsan változó, végletes érzelmi állapotokat él meg, törődni kezd Samantha minden apró rezdülésével és idealizálja őt. Sőt, el kell ismerni azt is, hogy amennyiben elfogadjuk azt az álláspontot, hogy a szerelem a lelki fejlődés kulcsa, Theodore meglepően nagy előrehaladást tesz. Összességében tehát a forgatókönyvírói ötlet rendkívül eredeti − ez nem túl régen, a Golden Globe zsűrijének is feltűnt. Ugyanakkor mégis teljes képtelenség, amit látunk, hisz a másik fizikai valójának érzékelése minimum ugyanannyit tesz hozzá a szerelem megéléshez, mint a lelki, szellemi kontaktus. A tételt Spike Jonze közvetve ugyan, de tagadja. Amennyiben képtelenek vagyunk lenyelni ezt a békát, megpróbálhatjuk humorral kezelni az ellentmondást, ám Jonze ebben nem partner: túlságosan komolyan veszi önmagát és a történetet ahhoz, hogy könnyed iróniával akarna, tudna tükröt tartani főhősének.
Phoenix játéka izgalmasan sokszínű. Jonze és a történet iránti elkötelezettségét semmi sem mutatja jobban, mint a tény, amit nemrégiben fedett fel rajongói előtt: a filmben szereplő operációs rendszert − ha már létezne – az elsők közt használná.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)